Álmodtam. Jó lenne azt mondani, hogy valami vidám dologról, de nem. Nem voltak szivárványon repkedő rózsaszín pónik, de még mézeskalácsház sem. Mert egy rémálom volt. Egy emlék életem azon részéből, amit minden erőmmel próbáltam belerakni egy dobozba és bezárni egy láncokkal lelakatolt szobába. De a kulcsot most valaki megtalálta és kiengedett mindent.
Én pedig újra átélhettem naivitásom gyümölcsét. Szerelem, megfelelési kényszer, szakítás, megszégyenítés. Láttam a szívem, amint darabokra hullik a sok fájdalomtól...és vért. Rengeteg vért.
Zihálva ébredtem fel. A hajam az arcomra tapadt és mindenemről folyt a víz. Zavartan néztem körbe a szobámban, miközben próbáltam tudatosítani az agyamban, hogy itthon vagyok és a vadul kalimpáló szívem is megnyugodhat.
Aztán eszembe jutott a sok vér az álmomból, mire automatikusan a csuklómhoz kaptam. De a hosszú csík, ami ott éktelenkedett, halvány rózsaszínű volt, akárcsak a többi seb és nyomát sem láttam vérnek. Tényleg csak álom volt, ami majdnem két évvel ezelőtt még valóságnak számított.
De miért? Miért pont most jött elő ez az álom? Egy teljes évre megszabadultam tőle és már majdnem el is felejtettem. Akkor mitől? Nem értem.
***
A hajnali rémálmom miatt elég hamar elkészültem, ugyanis annyira mocorogni kezdtek a gondolataim, hogy képtelen voltam visszaaludni és csak forgolódtam.
A karikáimhoz a szemem alatt már egészen hozzászoktam, szóval nem okozott gondot sminkkel eltüntetni, de jobban örültem volna, ha nem kell alapozót meg korrektort használnom. Hiába öltözködöm sötéten, nem szeretek sok vakolatot a fejemre kenni.
Ezután felvettem a szakadtas farmerem, majd egy hosszú ujjú pólót, aminél most különösen odafigyeltem, nehogy látszódjanak a hegeim. Magamhoz vettem még egy pulcsit is, miután a nyitott ablakomon át megéreztem a hűvös levegőt. Hiába, már október van és lassan, de kezd véget érni a jó idő.
A korai elkészülés miatt előbb lementem reggelizni, így pont elkaptam anyuékat, akik eszetlenül rohangáltak a konyhában. Pontosabban csak anya. Úgy láttam, mintha kissé mérges lenne.
- Mit nem talál? - ültem le Charlie mellé a reggelimmel, aki a holtak nyugalmával eszegette a szendvicsét.
- Az ebédes dobozt.- felelte halkan, gondosan ügyelve, nehogy anya meghallja. Mint minden családban, nálunk is az a helyzet, hogyha anya nem talál valamit, nem szabad az útjába kerülni, illetve hozzászólni, már ha megakarjuk érni a holnapot. Hiába tudtam, hogy a mosogatógépben hagyta tegnap, nem mertem neki megmondani.
- Nem hiszem el! Miért nem raktok vissza mindent oda, ahol találtátok? - fújtatott, mikor már ezredszerre nézte át a szekrényeket.
- Nézted a mosogatógépben? - kérdeztem meg félve végül, miközben figyelmen kívül hagytam a mostohaapám figyelmeztető jelzéseit.
Anya dühödten rám nézett, majd miután tényleg megtalálta a mosogatóban a dobozokat, egy szó nélkül folytatta a pakolást. Na, igen. Ha közben rájön, hogy ő a ludas, úgy csinál, mintha semmi sem történt volna. De hát így szeretjük.
Miután a lányok is lejöttek és küldtek némi ételt a gyomrukba, elköszöntünk anyuéktól és elindultunk kifelé. A járda túloldalán már ott vártak minket az ikrek, akik a kocsi mellett ácsorogtak és épp cigiztek. Mikor megláttak minket, még szívtak egy utolsót, mielőtt eloltották volna.
- Mindig elfelejtem, hogy dohányoztok. - csóváltam a fejem mosolyogva.
- Valamivel muszáj szennyezni magunk. Inkább ez, mint a drog. - kacsintott Tom.
- Milyen kár. - sóhajtott Angel, de ahogy egymásra néztek Tommal, egyből elkapták a fejüket.
Ohh el is felejtettem, hogy péntek óta nem találkoztak, és tulajdonképpen randiztak. Angel meséje alapján nem történt semmi rossz. Először megnéztek egy filmet, ami alatt Tom egyszer sem vetette be a tipikus "próbálkozzunk be moziban és karoljuk át a lány vállát" trükköt és ehhez hasonlókat. Helyette pop-cornnal dobálták egymást, ami miatt majdnem kiküldték őket a teremből. Kicsit meglepődtem a húgom viselkedésén, aki mindig mindenhol a higgadt és komoly énjét mutatja, most meg olyasmit csinál, amit Emily szokott. Film után pedig elmentek egy közeli parkba sétálni, ahol elég sokat beszélgettek. Angel szerint egy olyan oldalát látta Tomnak, amiről azt hitte nem is létezik. A legérdekesebb az egészben pedig nem is ez, hanem hogy a lányok megfektetéséről híres Tom egy ujjal sem ért hozzá Angelhez. Illetve a kezét megfogta, amit a húgom egy szó nélkül engedett, habár utólag azt mondta, nem érti, miért nem rántotta el. Igazából elég sokat agyal péntek óta, hogy mit is gondoljon Tomról és hiába tudjuk Emilyvel rá a legegyszerűbb választ, nem akarja elfogadni vagy meghallgatni.
Olyan elgondolkodva bámultam őket, hogy észre sem vettem, engem is néz valaki. Mikor pedig rájöttem, hogy Bill az, követtük Angelék példáját és mi szintén másfelé néztünk el. Péntek óta én sem láttam Billt, de a látványa most hirtelen felkavart. Ezer gondolat cikázott a fejemben, melyek nagy része számomra is érthetetlen volt és hiába akartam valami értelmeset hozzászólni, egyszerűen képtelen voltam rá. Mert amint megpróbáltam, egyből az a kép ugrott be, amikor megpróbált megcsókolni. Vagyis azt hiszem azt akarta.
- Nagyon viccesek vagytok. - kuncogott Emily, mikor már túl sokáig nézte csendben négyünk szerencsétlenkedését.
- Egyszer majd felnősz. - karolta át Tom Em vállát, mintha ő lenne a nagy bölcs.
- Ezt meg hogy értsem? - ráncolta össze a szemöldökét értetlenül Emily.
- Sehogy, sehogy. - nyomott egy barackot mostohatesóm fejére, aki egyből bele is bokszolt a hip-hop srác karjába.
Nevettünk egy kicsit az idétlenkedésükön, majd beszálltunk a kocsiba és elindultunk.
A suliba beérve, úgy éreztem, kevés volt az a müzli a pocimnak, főleg miután megéreztem a büféből áradó péksütemények illatát.
- Eljön valaki velem büfébe? - kérdeztem a többieket. Láttam, hogy Bill már mondani akart valamit, de Emily gyorsabb volt.
- Úúú én, én! - kezdett el ugrálni Emily, akinek a szeme az ennivaló gondolatától úgy csillogott, akár az éjszakai égbolt.
- Nem mehetsz. - jelentette ki Tom hirtelen, mire kérdőn néztünk rá.
- Miért nem?
- Mert túl sok kaját hoztam és egyedül nem tudom megenni. - magyarázta.
- De az nem jó. Nekem pogácsa kell. - makacsolta meg magát Emily.
- Igen, de Tomnak van lekváros fánkja, amit imádsz. - szállt be Angel is a meggyőzésbe, mintha rájött volna valamire. Egyre furcsábbnak találtam őket.
- Komoly? - csillant fel Em szeme.
- Aha. - nézett rosszallóan a húgomra Tom, aki csak megvonta a vállát. Emily pár pillanatig gyanakodva méregette Tomot, majd elment velük a terem felé, miközben azzal fenyegette a fiút, hogyha még sincs nála fánk, akkor kinyírja.
- Szóval nem. - sóhajtottam és már indultam is a büfé felé.
- Én elkísérlek. - szólalt meg Bill, akiről teljesen el is feledkeztem.
Válaszként csak biccentettem, azután Billel beálltunk a sorba és...Na igen, nincs és, mert nem történt semmi. A pénteki nap után az lenne természetes, ha önfeledten beszélgetnénk bármiről, azonban csak csendben ácsorogtunk a másik mellett. El tudtam képzelni, milyen bénán nézhetünk ki, és így utólag azt kívántam, bár ne akartam volna büfébe menni, vagy legalább a sor haladna. Utóbbinál hiába araszoltunk előrébb, még mindig sokan álltak előttünk. Ha jól hallottam, egy srác kezdett el balhézni, miszerint a büfés rosszul adott vissza neki és adja oda neki, amivel lenyúlta. Szegény bácsi meg csak mondta, hogy le is ellenőrizte, szóval nem ő a ludas, de a srác tovább makacskodott. Mivel sehogy sem akartak dűlőre jutni, továbbra sem kerültünk sorra.
Mikor már meguntam a csendben álldogálást, úgy döntöttem mindegy mit, csak mondjak végre valamit. Ám ő megelőzött.
- Amúgy mit akarsz venni?
- Hát eredetileg szendvicset akartam, de lehet, csak a morzsa jut.- húztam el a szám a tömeg miatt.
Ha jobban belegondolok, elég érdekes, hogy akkor jön mindenki más is, amikor véletlen venni akarok valamit.
- Aha. Értem.
Újabb csend. Ha már ő kezdett, gondolom, most én jövök.
- És te?
- Hm..- tette az álla alá a kezét úgy, miközben úgy tett, mintha kritikus lenne. - Azt nézve, hogy te is csak morzsára számíthatsz, én meg otthon is tudok azt enni, viszont mivel itt fizetni kell érte, ki nem hagynám ezt az ínyencséget. Ez lehet az új kaviár iskola módra - felelte, belőlem meg kitört a röhögés, amitől mosolyra húzódott a szája.
- Hülye.
- Ha nem lennék az, nem nevetnél.
- Ott a pont. - adtam igazat, amin megint csak mosolygott.
Kicsivel tovább időzött a tekintetem az arcán, mint kellett volna, amit rögtön észrevett, és már nem mosolygott. Csak nézett rám a mogyoróbarna szemeivel, amitől akkorát dobbant a szívem, hogy biztos voltam benne mindenki meghallotta a ricsaj ellenére.
- Jé, nézd, mindjárt mi jövünk! - kaptam el gyorsan a fejemet, mielőtt meglátta volna, mennyire vörös.
Mellesleg nem mondtam hülyeséget, mert már csak két lány állt előttünk, akik viszonylag hamar végeztek is. Hm, a többi ember hova tűnt ilyen gyorsan?
Szerencsémre maradt még pár szendvics, péksütemény, illetve süti. Utóbbinál megakadt a szemem a képviselőfánkokon, így a szendvics mellé kértem abból kettőt.
Bill meglepő módon letudta a vásárlást egy chipsszel, aztán mentünk is felfelé.
- Így szereted azt a krémes cuccot? - mutatott Bill a kezemben lévő képviselőfánkokra, amiket nem tudtam a táskámba rakni, mint a szendvicset.
- Ja nem, ez Emilynek lesz. Szinte biztos vagyok benne, hogy Tomnál nincs lekváros fánk.
- Igaz. Mostanra biztos kiakadt.
- Tuti. - kuncogtam.
- Te Raven. - lassította le lépteit hirtelen Bill, mikor felértünk.
- Igen? - álltam meg előtte.
- Talán hülyeség, de van kedved...- kezdte, de nem tudta folytatni, mert egy éles sikítást hallottunk a közelből.
- Úristen! - kiáltott egy erőteljes női hang, majd a dermedt diákok közül előretört egy szőke loknis lány. Nagyon izgatottnak tűnt és 100%-kal Billre fókuszált. Még sosem láttam itt eddig. Új diák lenne? Annyi legalább már most biztos, hogy Tokio Hotel rajongó. Kétlem, hogy csak azért sikítozzon valaki, mert meglát egy helyes srácot a folyosón. Akarom mondani, csak srácot.
- Te...Bill Kaulitz vagy ugye? - nézett csillogó szemmel az énekesre. A meghökkent srác pár pillanatig csak pislogott mielőtt magához tért volna.
- Attól tartok. - szólalt meg végül, majd elővarázsolta a legszebb mosolyát, amit mindenki látott már, ha megnézte egy koncertjüket, vagy látta őt a TV-ben.
- Most biztos nagyon megijedtél meg minden, de ha nem baj, kérhetnék egy autogrammot? - tette össze két kezét kérlelőn, amitől úgy festett, mint egy 10 éves kislány.
Ahogy jobban szemügyre vettem, olyan érzésem támadt, mintha láttam volna valahol, de bármennyire gondolkodtam, nem tudtam megmondani hol és mikor.
Platinaszőke loknik, füstös sminkbe öltöztetett kék szem, manikűrözött körmök. Olyan 170 cm körüli lehet, amihez szép hosszú lábak tartoztak. Hiába volt agyonsminkelve, vagy volt számomra túl rövid a szoknyája, egészen szép lánynak mondanám. És sajnos mellben sem nevezhettem laposnak, mivel a hosszú ujjú pulcsiján keresztül is tökéletesen kirajzolódtak a domborulatai. Ebben az egyben legalább hasonlítunk.
- Szívesen, de nincs nálam se toll, se papír. - húzta el a száját látszólag szomorúan, de ahogy lejjebb pillantottam, láttam, ahogy remegni kezd a keze.
- Ó, az nem baj, nálam van. - vett elő a válltáskájából egy noteszt és tollat. Érdekes. Lehet, bolond vagyok, de olyan, mintha tudta volna, hogy találkozni fog Billel. Vagy az is lehet, rám ragadt Bill paranoiája? Ez esetben sürgősen orvoshoz kell fordulnom.
- Rendben. Kinek írhatom?
- Veronika Schultznak. Így hívnak. - vigyorgott továbbra is szélesen. Ez már aztán tényleg túlzás. Még a fogai is tökéletesek. Nem mintha hiányos, vagy kusza fogsorom lenne, egészen átlagos, de ez milyen genetika?
- Jól van. Kész is. - mosolygott továbbra is Bill, majd átadta a noteszt a tollal együtt a lánynak, aki olyan áhítattal nézte, mintha egy Isten állna előtte. Khm, csak fél.
- Köszönöm. Szia. - köszönt el Billtől, engem jól láthatóan levegőnek nézve. Pff. Ekkora bunkót.
- Menjünk. - indult el Bill, rá sem hederítve a csodálkozó, s irigykedő tekintetekre.
Amig a teremhez értünk, végig azon gondolkodtam, honnan olyan ismerős az a lány, de ötletem sem volt. Épp úgy, mint Billnél. Nagyon rossz az arcmemóriám.
- Jaj, amúgy mit is akartál kérdezni? - tereltem el a gondolataimat inkább, miközben az ajtóhoz értünk. Kis ideig tétovázott, végül úgy vettem észre meggondolta magát.
- Áhh, nem érdekes. - legyintett, és hamar besietett a terembe, belőlem meg kérdőjelek álltak ki, mert olyan képet vágott, mint aki zavarba jött.
- Ja persze, majd pont ő. - mondtam magamnak és bementem én is.
Alighogy betettem a lábam, azonnal letámadt Emily és a nyakamba borult. Én meg majdnem szívrohamot kaptam, mert nem sok kellett volna ahhoz, hogy a kezemben lévő sütik repülni tanuljanak.
- Jaj! Mi a baj?
- Átvertek. Nincs semmilyen fánkjuk. - nyafogta, még mindig a nyakamba beszélve. - Hát ember az ilyen?
- Tudom, tudom. Épp ezért hoztam ezeket. - feleltem, mire elengedett és a kezemben lévő sütiket tanulmányozta.
- Hát...- húzta elé a száját. - Nem lekváros fánk, de megteszi. Köszike. - vigyorodott el és a sütikkel leült a helyére.
- Hála az égnek, hogy hoztál valamit. Kb. egy éve duzzogott itt nekünk. - veregette meg a hátam nyúzott fejjel Tom.
- Tudhatnátok már, hogy kaja terén nem lehet vele viccelni. - csóváltam a fejem nevetve.
- Azt hittem nem ennyire vészes. - nézte a csendben majszoló, immár boldog Emilyt.
***
Nagyszünetben Emilyvel Angel asztalához ültünk le enni és beszélgetni. Bill és Tom nem tartottak velünk, inkább Tom asztalánál sutyorogtak, amit úgy láttam, nehéz tartaniuk, mivel olykor-olykor hangosabban szólaltak fel. Gondolom nem értettek valamiben egyet.
- Ma tartunk próbát? - kérdezte Em két falat közt.
- Igen. Este hatkor, hogy Raven paranoid gondolatainak eleget tegyünk.
- Haha. Nagyon vicces. - forgattam a szemem unottan.
- Amúgy sosem akarod elmondani neki? - érdeklődött Emily. - Tomnak is elég rossz, hogy titkolnia kell valamit a tesója előtt.
Harsányan felnevettem.
- Még csak az kéne. Abban a pillanatban Sátánná változna, elhozná az Apokalipszist, megkínozna éés..- hatásszünetet tartottam. - csak utána ölne meg.
- Túl drasztikus vagy. Most már baráti kapcsolatban álltok. Nem gondolod, hogy másképp áll ehhez a dologhoz? - kérdezte Angel, miközben elcsomagolta a maradék ennivalóját.
Elgondolkodtatott a kérdése. Bill valóban máshogy viselkedik, sőt, mintha egyre kedvesebb lenne velem. Illetve van még valami, amit egyelőre nem tudok meghatározni, de őszintén szólva nem is akarok. Mégis, ha megtudná a zenélést, tényleg nem jönne elő azzal, hogy biztos azért csinálom ezt is, mert ő általa híres lehetek?
- Áhh, biztos, hogy totál seggfej lenne megint. - kiabáltam a fejemet fogva, majd egyből lehajtottam a padra végső elkeseredettségemben.
- Te mindig ilyen hangos vagy? - szólt egy ismerős hang, felnézve pedig Georg szélesen mosolygó arcát pillantottam meg.
- Hát te mit csinálsz itt? - feleltem kérdéssel a kérdésre.
- A srácokhoz jöttem - nézett a civakodó ikrek felé - de úgy látom, nagyon el vannak foglalva valamivel. - húzott oda egy széket közénk.
- És mi a helyzet? Milyen lányos dolgokról beszélgettetek?
- Ó hidd el, nagyon érdekes dolgokról. Körömfestés, hogyan borotváljunk lábat helyesen, milyen táska megy a rucinkhoz. - sorolta Angel direkt idegesítően vékony hangsúllyal.
- Értem. Csak a szokásos. - bólogatott Georg, aztán felröhögtünk.
Mialatt tovább beszélgettünk, feltűnt, Emily abbahagyta az evést, és érintetlenül hever előtte az asztalon.
- Em, van valami baj? Vagy miért nem eszel? - aggodalmaskodtam.
A kérdésemtől megugrott, majd zavartan lehajtotta a fejét.
- Nincs, csak tele vagyok. - felelte olyan halkan, akár egy kisegér.
- Tele? - döbbentünk meg Angellel. Emily bólintott.
Ez azért durva. Ilyen még sose volt, amióta csak ismerjük. Bármikor tudott bármennyit enni és sosem fordult elő az sem, hogy otthagyta volna az ételt.
- Vigyázz magadra kislány! Számítok ám rád a Sportnapon. Innen csak te leszel méltó ellenfél. - veregette hátba Georg Emilyt, aki tűzpiros arccal nevetgélt válaszképpen.
- Milyen Sportnap? - érdeklődött Angel témaváltásként.
Szívesen meghallgattam volna, mit mond Georg, de nem tudtam figyelni. Túlságosan lekötött Em furcsa viselkedése. Talán túlzásnak tűnik, amiért ennyire bolhát csinálok az elefántból, de ismerem Emilyt és emiatt nem tudok szó nélkül átsiklani a dolog fölött.
Ha jobban belegondolok, akkor hagyhatta abba az evést, mikor Georg belépett a terembe. És érdekes, hogy amilyen kis locsi-fecsi tud lenni, a beszélgetéshez sem szólt hozzá egyszer sem, mióta Georg itt van.
Sőt, ha még jobban visszaások az emlékeimben, már máskor is előfordult az utóbbi. És mindig Georg megjelenésekor. Aztán még itt van az is, hogy Emily nem akarja elmondani ki tetszik neki. Viszont mikor legutóbb faggattuk, idegességében elárulta, úgysem lesz semmi kettejük között azzal a fiúval, mivel nem tud megszólalni, ha a közelében van. Illetve szerinte a srácnak más tetszik. És akkor derült égből fasírt, meg is volt a válasz.
- Na nee. - dermedtem le a felismeréstől, majd ránéztem Emre és Georgra, akik értetlenül néztek vissza rám.
- Mi van? - ráncolta össze a szemöldökét Georg.
- Ja, semmi, semmi. - legyintettem a kezemmel, azonban még mindig választ vártak, így egy sóhaj kíséretében folytattam. - Csak most esett le, hogy a sorozatomban kibe szerelmes az a lány, akit birok. - a mondatom második részét jobban megnyomtam, hogy Emily érezze, ez neki szól.
Kis fáziskésés után rémülten, aztán esdeklőn nézett rám, amolyan "Ne mond el, kérlek!" stílusban.
- Jesszus! Azt ne mond, hogy te is nézel valami nyálas telenovellás borzalmat. - húzta el a száját Georg.
- Hát látod, nekem is van valami defektem.
- Most nagyot csalódtam benned.
- Szomorúan hallom. - biggyesztettem le az ajkam.
- Jó, na, egye fene így is szeretünk. - ölelt át a fél karjával.
Ezzel még nem lett volna bajom, de a nyakamnál ölelt át, így amikor magához húzott, hogy barackot nyomjon a fejemre, már alig kaptam levegőt, úgy szorított.
- Újabban lányokat fojtogatsz? - jött felénk vigyorogva Tom, a háta mögött Billel.
- Ugyan dehogy. Amilyen pici, inkább agyonnyomorgatom. - szorított meg, mire beleharaptam a karjába és egy ordítás kíséretében elengedett. Erre persze akik a teremben tartózkodtak, rögtön felfigyeltek.
- Ez harap. Beoltottak veszettség ellen? - vizsgálta a karját, miközben a többiek csak röhögtek.
- Látod, látod, megérte betanítani a farkasok ellen. - ölelt át hátulról Bill, akár egy plüssmacit, miközben az állát a vállamon kezdte el pihentetni.
Nekem ekkor teljesen végem volt. Mi a franc ez a hirtelen jött fizikai kontaktus? Eddig sosem ért hozzám, sőt inkább minden módon került, nehogy megérintsen.
És az sem tetszik, ahogy a testem reagál a közelségére. Éreztem, ahogy megemelkedett a pulzusom és vörösödöm. Így, hogy átölel, biztos ő is érzi, illetve azt is, hogy gyorsabban veszek levegőt. És az is zavar, hogy érzem a samponja illatát, és a karját magamon. Ez az, ami tényleg fura, mivel eddig nem érdekelt.
- Te is kérsz egyet? - kérdeztem végül látszólag unottan, de magamban végig azon voltam, senki ne vegye észre mennyire kikészültem.
- Megharapnád a gazdid? Hát erre neveltelek? - nyomorgatott meg az ölelésével úgy, mint az előbb Georg. Ha valaki azt hitte eddig, hogy Bill Kaulitz gyenge, mert nem izomkolosszus, akkor ki kell ábrándítanom, ugyanis a szorításától kezdett feljönni a nemrég elfogyasztott szendvicsem.
- Bill, én megöllek! - kezdtem el kapálózni, mire nevetve elengedett.
- Oké, már értem. - röhögte el magát Georg, majd rögtön fel is állt.
- Mit? - kérdeztem, figyelmen kívül hagyva a többiek bámulását. Áhh, kicsit sem volt kínos.
- Semmit. - legyintett. - Na, akkor én léptem. Majd még találkozunk. - indult el az ajtó felé.
- Hallod, Georg! - szólt utána Tom. - A jövőhéttel mi van?
- Uhh, jó hogy mondod. - fordult vissza felénk. - Péntek este hét óra jó nektek?
- Ja. Vigyünk valamit?
- Sört. Mi mást? - vigyorgott.
- Mi lesz pénteken? - érdeklődött Angel.
- Nektek nem mondtam? - miután mind a hárman csak a fejünket ráztuk, folytatta. - Egy haverunk Halloweeni bulit tart a házában, aztán mondta bárkit hozhatunk. Jöttök ti is?
- Nem is tudom. Nem ismerjük a haverotok. Kicsit fura lenne nem? - húztam a szám, a lányok pedig egyetértően bólintottak.
- Ugyanmár, gyertek. Jó buli lesz. - noszogatott minket Tom. - Legalább több a lány. - kacsintott pimaszul.
- Ja persze, csak így akarsz becsajozni. - csapott rá Tom vállára Emily, utóbbi pedig csak unottan forgatta a szemét.
- Ahogy mondod. Akkor jöttök vagy nem?
- Részemről oké. Angel, Raven? - nézett ránk Emily.
Egymásra néztünk Angellel és rögtön tudtuk mire gondol a másik. A két évvel ezelőtt történt dolgok óta nem voltunk házibuliban, mivel egyáltalán nem végződött jól. Nyilván más a helyzet azóta, de annyi idő után elmenni most annyira távol áll tőlem. Ám látva Emily felragyogott arcát, aki velünk együtt szintén két éve nem volt sehol, úgy gondoltam igazságtalan lenne, ha miattunk, pontosabban miattam ne mennénk. Meg aztán ránk fér a szórakozás.
Egy pillantás alatt lerendeztük Angellel a mondanivalónk, így ő már válaszolt is.
- Persze, köszönjük a meghívást.
- Nagyszerű. Majd Tom és Bill elmondja nektek a részleteket. Sziasztok. - köszönt el tőlünk és sietősen elhagyta a termet, meg sem várva a választ.
A továbbiakban a fiúk tényleg elmesélték, hogy a legjobb gyerekkori barátjuk, Andreas Gühne fogja tartani a bulit, aki ebbe az iskolába jár velünk. Aki látott a TV-ben vagy olvasott az újságban Tokio Hotel interjút, az nyilván tudja, hogy a két ikerpárnak van egy legjobb barátja, Andreas Gühne. Egy újságban olvastam róla, mikor megemlítették, de most csodálkozom, hogy eddig sosem láttam, főleg ha ebbe az iskolába jár. Bár a fiúk nincsenek mindig velünk, így természetes, ha nem tudtam róla, hogy hozzá mennek valamikor a szünetekben.
Nagylelkűen felajánlották, hogy elvisznek minket oda és haza is hoznak majd. Vonakodva, de elfogadtuk az ajánlatuk. Legbelül meg majd' meghaltunk az izgatottságtól. Olyan régen voltunk buliban, ráadásul az sem mindennapi, hogy feltörekvő hírességekkel, akik a barátaink. Lehet ezt fokozni?
Még elmondták, hogy jelmezes buliról van szó, így anélkül nem jelenhetünk meg. Ezen nem lepődtem meg, mivel az előző sulijainkban is voltak már ilyen halloween bulik. A fiúknak meg gondolom, biztos jól jön a jelmez, hiszen így senki sem fogja felismerni őket és nyugodtan lazíthatnak.
Az iskolában töltött idő hátralévő része tulajdonképpen eseménytelenül telt, hacsak nem vesszük figyelembe, ahogy a húgom és Tom között elkezdett forrni a levegő. Valamiért a pirulós reggeli dolgok óta kezdtek felengedni. Ezt onnan gondolom, hogy többet láttam őket kettesben beszélgetni. Mi Emilyvel meg csak vigyorogva figyeltük az eseményeket, ugyanis a húgomnak fogalma sincs róla, mennyire elvarázsolta a hip-hop srác. De pszt. Ezt még ráér megtudni.
Aznap iskola után pedig elkaptuk Emilyt és kifaggattuk Georgal kapcsolatban. Azt mondta sajnálja, amiért nem osztotta meg velünk rögtön ezt az infot, de nem érzett még soha így ezelőtt és nem tudta hogyan kezelje. Ezt megértettük, mivel tudtuk, hogy Emilyt sosem érdekelte igazán egy fiú sem.
Elmondta, hogy már akkor megtetszett neki, amikor a folyosón összefutottunk velük az irataim miatt.
- És szeretnél tenni valamit az ügy érdekében? - érdeklődött Angel.
- Nem tudom. A fiúknak kéne kezdeményeznie, nem a lányoknak.
- Ez igaz, de a figyelmet attól függetlenül felhívhatod magadra. - érveltem, amivel Angel bólogatva értett egyet.
- Jó, de én úgysem érdeklem. - piszkálta a takarója csücskét.
- Honnan veszed? - vontam fel a szemöldököm.
Ezt honnan tudhatná? Pont az a jó és a rossz az ilyenben, hogy nem tudjuk egyáltalán mit gondol rólunk a személy aki tetszik.
Emily rám villantotta barna szemeit, melyek úgy tűnt rejtett jelentőséggel bírtak, de aztán inkább másfele pillantott.
- Mert tudom, hogy más tetszik neki.
A fáradt hétfő után a keddi nap már könnyebb lett. Észrevettem, hogy nem csak Andreas Gühne tud a halloweenról, hanem az iskola is. Ugyanis reggel mindenfelé tököket, papírból kivágott szellemeket, zombikat, denevéreket és más különféle rémeket láttam ide-oda felragasztva. Illetve fekete és narancssárga lufikat, amiket vagy egy sarokban, vagy a lépcsőknél helyeztek el. És ha ez nem lenne elég, az iskola csütörtökön tökfaragó versenyt, pénteken pedig jelmez versenyt is tart, ami után este hattól nyolc óráig egy halloweeni mulatság is várható. Ezt én nagyon aranyosnak találtam és rendkívül feldobódtam tőle, mert az évnek ezt az időszakát szeretem a legjobban. Mily meglepő, ugye?
- Jaj, lányok, ugye elmegyünk rá? – kérdeztem izgatottan, miután elraktam a táskámba az egyik szórólapot.
- Hát a versenyek osztály szinten lesznek, szóval azt aligha hagyhatnánk ki. – olvasta át Angel is a lapot. – A buli meg nem fog ütközni a másikkal?
- Ohh, igaz is.- kaptam a fejemhez.
- Várjatok. –szólt közbe Emily.- Azt mondták a fiúk, hogy este hétre mennek. Egy órát szerintem tudnánk lenni.
- Igen, de csak ha ők is velünk lesznek. Hiszen azt mondták elvisznek. Azt meg nem kérhetjük tőlük, hogy jöjjenek el a buliról miattunk. – magyarázta Angel.
Ebbe igaza volt. A fiúk szívességet tettek csak nekünk és szemétség lenne ugráltatni őket. Ilyenkor bánom, amiért még nincs jogsim, autóm meg pláne.
- Akkor talán beszélni kéne velük. De kinek? – néztem testvéremre túlságosan feltűnően. Angel a szemét forgatva vette a célzásom.
- Jó. Beszélek Tommal. De tartozol.
- Ugyan, tudjuk, hogy ez neked is örömet okoz. – vigyorogtam, a húgom feje meg elkezdett hasonlítani egy érett paradicsoméra.
- Még egy szó, és te fogsz vele beszélni. – vágta rá mérgesen.
- Jó, jó, bocsánat. – szabadkoztam. – Csak vicceltem.
Öregem, harapósabb, mint egy macska, akinek elfelejtettek enni adni. Viszont amint tudott, tényleg dumált Tommal, aki a húgomnak annyira a kedvében akart járni, hogy azt mondta velünk jönnek erre az iskolai halloweenra és onnan indulunk Andreashoz. Hát, azért van előnye annak, ha a húgod majdnem jár egy sráccal, akinek autója van. Jó, emiatt nem akarok számítónak tűnni, de valljuk be, tényleg hasznos tud lenni.
Mr. Morcos siralmas irodalma és a könnyed tesióra után még inkább lazíthattunk ezen a napon, a dupla rajzon. Vagyis inkább csak a többiek, mert én Ms. Krause-al készültem a rajzversenyre, ami holnap szerdán lesz. Szóval, amíg én alkottam, az osztály csendben elfoglalhatta magát. Mondanám, hogy jó nekik, de tényleg imádok rajzolni. Egyedül annyi zavart, hogy Bill elég sokszor nézett rám és a munkámra, amit nem lehetett nem észre venni. Épp egy éjszakai égboltos hegyvidéki tájat csináltam, amire akkor kerültek rá a csillagok.
- Mi olyan érdekes? – kérdeztem végül, de közben továbbra is folytattam a festést.
- Semmi, csak mindig elcsodálkozom, hogy pont te csinálod ezeket a klassz képeket. - nézegette a kinyitott rajzmappám, amit árgus szemekkel figyeltem, nehogy olyan helyre lapozzon, ahova nem kéne.
Hm. Ez most sértés vagy dicséret?
- Talán ennyire bénának tartasz?
- Aha. Folyton megbotlasz, meg elejtesz mindent. – felelte olyan hangsúllyal, amiből tudtam, hogy megint szórakozik. Oké, tényleg béna vagyok, de sokszor úgy fordult ez elő, hogy hátulról rám kiáltott vagy belefújt a fülembe. Persze ezt megint óra alatt, aminek a tanárok cseppet sem örültek. A matektanár például emiatt nagyon nehezen tudja elhinni, hogy én jó dolgozatokat írok.
Letettem az ecsetet, s felé fordultam. A mogyoróbarna szemek szinte nevettek.
- Hm, nem gondolod, hogy ez azért van, mert valaki – néztem rá jelentőségteljesen – állandóan megijeszt?
- Ne engem hibáztass, amiért nyuszi vagy. – felelte, nekem meg megint az egekbe szökött a vérnyomásom. Hm, érdekes, azóta van ez, amióta Őt megismertem. Azt hiszem, ez kóros.
- Nyuszi a fejed tokja! Nem én tehetek arról, hogy degenerált humorod van.
- Még mindig jobb, mintha nyuszi lennék. – vonta fel pökhendin a szemöldökét, mint aki pontosan tudja, hogy megnyerte a szócsatát ezzel az egyszerű mondattal.
Na csak várj Bill Kaulitz.
- Oké, szóval szerinted nyuszi vagyok. – ismételgettem a mondatát, s közben felvettem az ecsetemet.
- Pontosan. – bólintott büszkén.
- Akkor mond csak, egy nyuszi csinálna ilyet?
Azzal pedig a fekete festékes ecsettel egy hatalmas csíkot húztam az arcára. Bill pislogni is elfelejtett, úgy meglepődött. Én pedig diadalittas fejjel húztam ki magam.
- Te akartad.
Ujjával gyorsan belenyúlt a festékbe s az arcomra kente ő is. Ezután pedig úgy, mint az ovisok, elkezdtük egymást festékkel összekenni. Jutott belőle szinte mindenhova. Egymás kezére, hajára, combjára, de még a nyakunkra is. Addig-addig folytattuk a párbajunk, amíg a tanárnő mérgesen le nem teremtett minket. Válaszként meg csak annyit mondtunk egymásra mutatva: de-hát-ő-kezdte. A tanárnő szerencsére figyelembe vette, hogy holnap versenyem lesz, így eltekintett az intőtől, viszont hozzátette, hogyha ez még egyszer előfordul, szólni fog az osztályfőnöknek. Na nekünk sem kellett több. Előbb elviselek 20 intőt, minthogy Mr. Morcos prédikálását hallgassam.
Ezután elmehettünk lemosni a festéket magunkról, aminek az lett a végeredménye, hogy mikor megláttam Billt kijönni a mosdóból smink nélkül, szinte elállt a lélegzetem. Jó, persze láttam már anélkül, de ahhoz úgy is öltözött fel. Most meg a szokásos gönceiben, kiengedett hajjal. Vajon én is ilyen látványt nyújthatok? Hm, nem hiszem.
- Mi az? Maradt még rajtam festék? – kérdezte, mikor túl sokáig bámultam.
- Nem, csak…Furcsa téged smink nélkül látni. – pirultam el.
- Ennyire rossz? – ráncolta össze a szemöldökét.
A fejemet ráztam.
- Hát akkor?
- Semmi, csak jól áll. Többször kéne így lenned. – vontam vállat.
- Ja persze. Csak nehogy aztán a végén belém szeress. – piszkált, nekem pedig megugrott a gyomrom erre a szóra. De furcsa.
- Haha, nagyon vicces. Esetleg álmaidban. – forgattam a szemem, mire csak felnevetett, s előre ment a terembe.
- Szerelem, mi? – mondtam magam elé, majd megráztam a fejem, és utánamentem.
A rajz után a borzasztó osztályfőnökit is valahogy túléltük, így mehettünk haza, hogy a szülőkkel is közöljük a bulimeghívást. Kivételesen a nappaliban találtuk őket, ahogy egymás mellett ülnek a kanapén és Tv-znek. Tudom, ez másoknál teljesen normális lehet, de a mi esetünkben az a megszokott, ha itthon se találjuk őket. Ha mégis, akkor meg ide-oda rohangálnak a házban és tűznek vissza dolgozni. Az olyan pillanatok, mint ez, annyira ritka, mint fehér hollót látni.
- Hát ti? Hogy-hogy itthon? – kérdezte Emily, miközben beléptünk a nappaliba és mi is helyet foglaltunk.
- Akivel ma üzletet akartunk kötni, váratlanul lemondta. – felelte Charlie.
- De mi nem bánjuk. – bújt oda mostohaapámhoz anya mosolyogva.
Nem tudtam vigyorgás nélkül nézni őket. Olyan aranyosak együtt. Remélem egyszer nekem is lesz részem egy olyan kapcsolatban, mint az övék.
- Akkor ma végre közösen vacsorázunk? – dobódott fel Emily, válaszként anyuék vidáman bólogattak.
- De jó, hogy szólsz. Már kikéne vennem a sütőből a húst.
Anya a falon lévő órára pillantott, s már fel is állt.
-Várj csak, anya. – állította meg Angel. – Van valami, amit megszeretnénk tőletek kérdezni.
- Mi lenne az? – érdeklődött Charlie.
Egymásra néztünk a lányokkal. Szinte szavak nélkül jutottunk arra a döntésre, hogy hármunk közül Angelnek kell beszélnie, mert ő tudja a legjobban meggyőzni a felnőtteket.
- Tudjátok most pénteken lesz Halloween. És az egyik barátunk egy ilyen jellegű összejövetelt tart, amire mi is meghívást kaptunk. Azt szeretnénk tudni, hogy elmehetnénk-e?
Nem válaszoltak, hanem egymásra néztek úgy, ahogy a felnőttek szoktak.
- Hozzátenném, hogy nagyon szeretnénk elmenni. – szólalt meg Emily, s engem bökdösött, hogy én is mondjak valamit.
- Igen, és teljes biztonságban lennénk. – fájlaltam a vállam. Áú, Emilynek honnan van ekkora ereje?
Egy sokáig tartó kellemetlen perc után anya végre megszólalt.
- Nem látom okát, hogy nemet mondjunk. Mehettek. – adta be a derekát, majd csitítani kezdett minket, amikor elkezdtünk sikongatni. – De legkésőbb hajnali kettőre itthon vagytok.
- Úgy lesz. – feleltük egyszerre.
- És mindig odafigyeltek arra, hogy mit isztok, nehogy valaki beletegyen valami tudat módosítót. – tette hozzá, amire lázasan bólogattunk.
- És van, aki elvisz benneteket? – kérdezősködött Charlie.
- Igen, a Kaulitz ikrek. – mondta a húgom.
- Ez nagyszerű. – bólintott elismerően. – Haza is hoznak titeket, ugye?
- Természetesen igen. – szólaltam meg büszkén, mert tudtam, azt várta, hogy erre nemet mondunk. De hahh. Még jó, hogy a fiúk már túlontúl is aranyosak velünk.
Charlie biccentett és áldását adta anyánkkal együtt. Ha azt mondom, madarat lehetett volna fogatni velünk a boldogságtól, talán nem túlzok eléggé. Normális esetben biztos felrohantunk volna az egyik szobába, hogy megbeszéljük, minek akarunk beöltözni, hogyan csináljuk meg a ruhánk, stb. De milyen gyerekek lennénk, ha nem használnánk ki az alkalmat, hogy az így is ritkán látott szüleinkkel legyünk? Persze az is benne van a dologban, hogy elengedtek a bulira, de ez már csak részletkérdés. Tudom, másnak milyen nehéz a családjával és sokaknak még az sem adatik meg, hogy egyáltalán azt mondhassa anya és apa. De a miénk sem könnyű. Még ha anyagi szempontból mindent megtudnak adni nekünk, attól még sokszor pont azt hiányoljuk, ami a legdrágább. És akármilyen giccsesen hangzik, az a szeretet. Az igazi apámtól már nem kaphatok többet. De tőlük annyit szeretnék, amennyit lehet.
Vacsora után már elváltunk tőlük és mindenki ment a maga dolgára. Anyuék pakolni, előkészíteni a holnapi papírokat, mi meg holnapra tanulni. Angel biztos, Emily már más kérdés. Ő általában valami mással köti le magát. Viszont a későbbiekben hallottam, ahogy átment a húgomhoz a leckével kapcsolatban. Legalább próbálkozik. Én ez idő alatt szintén készültem. Igyekeztem hamar átnézni holnapra az anyagokat, hogy hagyjak egy kis időt a rajzversenyre is. Mármint nem magát a rajzolást akartam gyakorolni, hanem az elméletet, mivel a versenyen mesélni kell a képről, a módszerről, amit alkalmaztam.
Tehát amint végeztem a tárgyakkal, nekiállhattam a rajznak. A könyvet kivettem a táskámból és már vagy 15 perce nézegettem a szürrealizmust, aminél megakadtam. Úgy gondoltam, ha előttem lenne az egyik rajzom, biztos könnyebben menne megérteni a szimbólumok ábrázolását, így belenyúltam a táskámba a mappámért. Csakhogy hiába nyúlkáltam, nem akadt a kezembe. Mint akit áram ért, úgy rántottam magam elé a táskám és kezdtem el lázasan kutatni benne. A rajzmappám nem volt sehol!
- De hát hol van? - kérdeztem idegesen magamtól és a szobámban kezdtem körbenézni.
De hiába. Nem lett meg. Kezdtem nagyon kiborulni, mert abban a mappában van az életem. Az órán készített rajzok, a firkák, amiket csak úgy csináltam, és... dalszövegek, amik befejezetlenek. Ha valaki megtalálja, vagy ami még rosszabb, ha Ő megtalálja....
Lázasan törtem a fejem, míg végül beugrott, hogy valószínűleg bent felejtettem a padban. Itt megnyugodhattam volna, csakhogy a padokat minden nap végén kiürítik, ami azt jelenti, ha ott maradt, a takarítónő kidobta. Aztán eszembe jutott egy ennél is rosszabb dolog. Mi van, ha Bill megtalálta és hazavitte? Tudom, ez a legabszurdabb dolog a világon, de mi van ha mégis? És jesszus, mi van ha átnézte és megtalálta a dalokat? Az egyik pont arra utal, mennyire utálom. A másik meg arra, milyen igézőek a szemei. Ugh. Ha ezek közül bármelyiket is elolvassa, biztos rögtön rájön, hogy róla van szó. Vagy ha megtalálja azt a firkámat, ahol éppen agyonverem egy baseball ütővel, 100% , hogy kétsége sem lesz. És még ezer ilyen van. Jó persze, erre tényleg kevés az esély. Előbb kerülne egy másik osztálytársam vagy egy diák kezébe. Ez is baromi kellemetlen lenne, de valamiért ez a gondolat jobban megnyugtat, mintha Bill találná meg. Az is durva, hogy rögtön ő jutott eszembe.
Percekig tépelődtem, hogy most mi a fenét csináljak, ám végül rájöttem, nincs más választásom, mint ráírni Viberen. Ugyebár ők nem használnak Fb-t, mert azt nyilván mindenki tudná, így ez a telefonszám alapján működő app van nekik írogatásra, baromkodásra. Tehát ez azért is kellemetlen, mert hiába lett valami csoda folytán az ismerősöm itt, attól még soha egyetlen egy üzenetváltásom nem volt vele. Most meg hirtelen írjak rá. És még fent sincs. Meg mi van, ha csak megnézi és nem ír vissza? Nincs annál rosszabb.
Ám a cél érdekében bármit, így remegő kézzel nyitottam meg a chatablakot, s írni kezdtem.
"Szia, bocs a zavarásért, de sehol sem találom a rajzmappám. És mivel egymás mellett ülünk, gondoltam, hátha te láttad."
Kb. egy-két másodperc múlva elküldte. Istenem, én most tényleg írtam neki. Azonnal megbántam és idegességemben fel s alá mászkáltam a szobámban a fejemet ütve, miközben egyfolytában azt ismételgettem, hogy "Úgysem ír vissza."
Már kezdtem egyre jobban belejönni az önsanyargatásba, amikor pittyent egyet a telefonom. Azonnal megugrottam és vadul kalimpáló szívvel oldottam fel a telefonom. Bill írt. Félve nyitottam meg. A választ olvasva elment az életkedvem is.
„Szia. Ennél jobb indokod nem volt?”
Egyből bunkózik, ahelyett, hogy válaszolna. Mi mást várhatnék tőle. Írni kezdtem, de közben láttam, hogy villog a kameraablak, ami azt jelenti, hogy nézi és várja a válaszom. De kínos.
„ Nagyon vicces. Légyszi, a holnapi verseny miatt ez nagyon fontos.”
Rögtön jött a válasz.
„Ha fontos, akkor nem értem, hogy hagyhattad el."
„Tudom, mert megint hülye voltam. Kérlek, válaszolj.”
Ennél könyörgősebbre már nem tudom venni. Hacsak nem videochatelünk és nem kéri azt, hogy térden állva esdekeljek. Nem, nem Raven. Inkább ne is gondolj ilyesmire, mert a végén valóra válik.
Hosszasan figyeltem a három kis pöttyöt, ami az írást jelezte. Már olyan sokáig írt, hogy kezdtem azt hinni, szívat.
„Nem lep meg. Egyébként láttam. Most is nálam van."
