7.fejezet:
"Pont úgy, mint akkor."
- Ja, hogy a Guitar Herora gondolsz , nem? - pattantam egyből Emilyhez és úgy csináltam, mintha véletlenül nekimentem volna, amitől felszisszent.
- Aha. - nevetgélt Em, miközben az oldalát fájlalta.
- Guitar Herozol? - kérdezte Bill. Hiába kerestem az arcán valamit, ami elárulja, mit gondolhat, egyszerűen leolvashatatlan volt.
- Igen. - vontam meg a vállam. - Miért? - erőltettem lazaságot magamra.
- Semmi. Jó játék. - felelte és újra a telefonját nyomkodta.
A többiekkel szinte egy emberként lélegeztünk fel, majd idegesen bámultunk Emilyre a felelőtlensége miatt. Kivéve Henry, aki értetlenül kapkodta a fejét. Egyszer muszáj lesz beavatni, na de nem pont most.
Az izzasztó helyzet után a továbbiakban már nem volt semmilyen probléma, egészen az utolsó óra előtti szünetig, amikor Tom magával rángatott a folyosóra, pontosan oda, ahová az első nap is vitt.
- Segítened kell. - nézett rám kétségbeesetten. Hű ilyet sem látni minden nap.
- Oké, de miben?
- Elhívtam a húgodat, hogy ma délután lenne-e kedve elmenni valahová.
- Ez nagyszerű. De mi van vele?
- Hogy igent mondott. Pedig sose mond. Én meg ma csak random megkérdeztem. - magyarázta gondterhelten. Erről nem is tudtam.Vajon mikor hívhatta el?
- De hát ez jó hír nem? Elvileg erre vártál idáig. - értetlenkedtem. Pasik. Problémáznak a nemen, aztán meg az igenen.
- Igen, de már megígértem Billnek, hogy elmegyek vele a városba csinálni valamit.
- Ó, már értem. Hát, akkor mond le. - vágtam rá egyszerűen.
- Ha lehetne, megtenném. De már nagyon rég nem volt bent csak úgy mászkálni, és látom rajta, hogy kész van a bezártságtól.
- Akkor mond le a tesómat. - mondtam a másik választ. Még mindig nem értettem, miért kell ebből olyan nagy port kavarni. Egyiküket lemondja és gond letudva.
- Te. - világosodott meg. - Te elmehetnél vele.
Elsőre nem tudtam válaszolni neki, ugyanis bele telt egy pici időbe, mire felfogtam, mit is mondott.
- Én. Meg Bill? - kérdeztem, mire bólintott. - Vele lenni délután? - kérdés, bólintás.
- Oké...Te teljesen megbolondultál?! - emeltem fel a hangom, mire egyből befogta a kezével a szám.
- Jó, tudom, ez nagyon spontán, de rajtad kívül senki sem ér rá. Hidd el, többször is végiggondoltam. Ha lenne más, nem téged kérnélek. - magyarázta, mikor pedig úgy látta, hogy nem fogok kiabálni, levette a számról a kezét.
- De mi van, ha nemet mond és ott hagy a francba?
- Nem fog. Többet ér neki, hogy végre a városban legyen. A lényeg, hogy ne legyen egyedül. Na meg, itt az ideje, hogy úgy ismerkedjetek, hogy mi nem vagyunk ott. - tapintott rá a lényegre. Jó, hiába vagyok Billel beszélő viszonyban, soha nem voltam vele az első találkozásunk óta kettesben. Valóban ki kellene deríteni, hányadán is állunk.
- Legyen. - egyeztem bele, mire egyből felvidult a feje. - De ezért kárpótlást kérek.
- Megkapod. - borzolta össze a hajam, amitől akaratlanul is felnevettem. Aztán, mikor nem figyelt, elloptam a sapkáját és egészen a teremig futottam vele. Ott persze utolért és amint visszaszerezte a sapiját, úgy elkezdett csikizni, hogy majdnem a földön fetrengtem.
- Látom elvagytok. - nézett ránk furán Bill, mi pedig azonnal abbahagytuk a hülyülést.
- Pont beszélni akartam veled valamiről. - tette vissza a fejére a sapkáját Tom.
Bill csak biccentett, majd némán kimentek a teremből.
Nem tudtam, meddig fognak beszélni, de addig kihasználtam a helyzetet és gyorsan odamentem Angelhez, hogy kifaggassam .
- Te igent mondtál? - lepődött meg teljesen Emily. Nem csodálom. Tom vagy számtalanszor hívta el mindenhova a húgomat, de Angel eddig kitartóan hárította a meghívásokat.
- Jaj lányok, ez csak egy délután, nem leánykérés. - felelte unottan. - Nem nagy dolog.
- Tudod, ha valaki annyiszor mond nemet Tomnak, mint te, akkor igenis az.
- Ott a pont. - helyeselt Em.
- Jó, igazatok van. - ismerte be. - Mivel ha úgy vesszük tud normális lenni, meg nem is ronda, úgy döntöttem, egyszer belefér.
- Hűű. - mondtuk egyszerre Emmel.
- Most mi van? Úgy néztek, mintha ez lenne a világ nyolcadik csodája.
- Neked bejön . - vigyorgott Emily úgy, mint a tejbetök.
- Mi? Dehogyis. - vágta rá túlságosan is gyorsan.
- Jé, még el is pirult. - piszkáltam meg a pofiját, ami egyre melegebb és vörösebb lett.
- Én még nem láttam a fejét ilyen színben. - ért hozzá Emily is Angel arcához.
- Remélem, jól szórakoztok. - dünnyögte idegesen.
- Nagyon. - vigyorogtunk Emilyvel továbbra is.
- Uhh, visszajönnek. - vette észre Em az ikreket, mi pedig azonnal visszaültünk a helyünkre. Vagyis csak én, mert Emily alapból Angellel volt, mielőtt a fiúk kimentek.
Bill teljesen nyugodtan ült le mellém, az arcán nyomát sem láttam idegességnek. Értetlenül néztem Tomra, aki csak mosolyogva felmutatta a hüvelykujját, hogy minden rendben. Fura. Nem akarom elhinni, hogy ilyen könnyedén ment.
Boldog voltam, hogy Angelnek végre megtetszett valaki, és még annak is örültem, hogy pont Tom az. Valószínűleg egy fantasztikus délutánnak néznek elébe, úgy mint a többiek, amíg én Billel leszek.
Amúgy az rendben van, hogy Tom megbeszélte vele, de Bill amióta bejött a terembe, egy szót sem szólt. Nem is tudom, de neki nem kéne velem megbeszélnie, hogy akkor mi legyen és hogy legyen?
Szinte egész órán azon agyaltam, hogyan kérdezzek rá úgy, hogy ne kapjak valami megjegyzést is mellé.
Már csak öt perc volt vissza az órából, amikor felém fordult és halkan megkérdezte:
- Akkor jössz délután?
- Igen. - feleltem, mire csak bólintott és visszafordult. Ó, szóval részéről ennyi volt a kommunikáció.
Félve, de azért tettem egy próbát.
- És hová szeretnél menni?
- Még nem tudom. De úgyis haza kell ugranunk előtte.
- Miért?
- Így nem mászkálhatok. - mutatott magára. Ohh el is felejtettem, hogy őt a városban felismerik és be kell öltöznie. Hm. Akkor viszont látom a Kedves Sapkás Srácot? Régi szép idők. Szip-szip.
Bill egyből rájött mire gondolok, ugyanis rögtön be is oltott:
- Csak azért, mert beöltözöm, még nem leszek Gandhi.
- Nagy kár. Akkor legalább bírnálak. - feleltem unottan.
Bill csak mosolyogva csóválta a fejét a válaszomon, de nem mondott semmit. Azta, ilyen is van ám néha.
Mikor vége lett az órának, elbúcsúztam a lányoktól, akik sok szerencsét kívántak nekem. Vagyis, mennyire számít jókívánságnak, ha azt mondják, „lehetőleg ne öljétek meg egymást egy perc alatt” ? Angelt kicsit félve engedtem el, de ugyanakkor nagyon drukkoltam azért is, hogy minden jól menjen. Bízom benne, hogy Tom nem csinál semmi hülyeséget.
Billel a parkoló felé mentünk és majdnem megkérdeztem tőle, hogy fogunk mi hazamenni, ha Tomnak van csak itt kocsija. De csak majdnem. Ugyanis Bill egy fekete audihoz sétált, amelyről azt feltételeztem, az övé lehet. Nem szegények, szóval biztos megengedhetnek maguknak több kocsit is. De minek jöttek külön? Ugyanis Tom az előbb hajtott el a tesómmal.
Másnap reggel elég nehezen keltem-az ébresztőt is 5 percenként kellett kinyomogatnom - , és mikor már gondolatokkal is megtelt az agyam, épp azt latolgattam, mit találjak ki, hogy ne kelljen bemennem suliba. Mondjuk az lenne a legbiztosabb, ha elütne egy autó. Ha még mákom is van, nem élem túl és nincs többé suli.
A fürdőszobai tükörben már meg sem lepődtem a nyúzott arcomon és a szemem alatt húzódó karikákon, inkább megmostam és megpróbáltam némi sminkkel javítani a helyzeten. Így jár az, aki egész éjszaka forgolódik, mert a fejében monoton Bill Kaulitz gúnyos kacaját hallja.
A fürdőszobai rettenet eltüntetése után komótosan magamra rángattam a farmeromat, egy sötétzöld "Karácsonyi lidércnyomás-os"pólót, meg a kedvenc bakancsom és a táskámat a vállamra téve lebattyogtam a konyhába, de előtte még megbotlottam párszor a saját lábamban. Hát nem csodás ez a reggel?
Az asztalnál már ott ült Angel és Emily, utóbbi egy hatalmas szendvicset próbált a szájába tömni. Én csak egy kevés müzlit bírtam legurítani a gyomromba, magamban pedig imádkoztam, hogy megmaradjon. Evés közben találkozott a tekintetem Angelével, aki pont ugyanolyan ramatyul festett, mint én. Biztosan Tom.
Mivel egyből ő is kitalálta, mi az én bajom, megértően bólintott , majd addig néztük egymás elkínzott ábrázatát, hogy végül kitört belőlünk a nevetés. Emily furán nézett ránk, majd megvonta a vállát és tovább tuszkolta magába a szendvicset, amit úgy tűnt egyszerre akar eltüntetni.
Ma busszal mentünk suliba, ugyanis Charlie és anyu ma együtt mentek dolgozni. De a mostohaapánk megígérte, hogy délután ott fog minket várni az iskola előtt. A buszozással egyébként nem volt semmi gond, egy csomó diáktársunkat láttuk ott. Engem igazából maga a tömeg zavart. Nem igazán bírom, ha egy teljesen ismeretlen ember belép az intim zónámba. Mondjuk ki az, aki igen?
Alighogy megérkeztünk a gimibe, teljesen úrrá lett rajtam az idegesség. Így, hogy tudtam, ott lesz a teremben és mellettem ül, kicsit sem tudtam nyugodt maradni.
- Hé, várjatok! - állítottam meg a lányokat. - Nem akartok benézni a büfébe gyorsan? - próbáltam húzni az időt.
- Ez már tegnap is eszedbe juthatott volna . - csillant fel Emily szeme és beállt a sorba, amely összesen négy emberből állt. Ők is fáradtan nézegették a péksüteményeket, amelyben Emily izgatottsága megzavarta őket, így értetlenül méregették, vajon honnan van neki ennyi energiája ilyen korán.
- Jajj, lányok, olyan sok kaja van. Nem tudok választani. - szomorkodott.
- Akkor próbáld meg. - forgatta a szemét unottan Angel.
- De a pizzaszelet csak frissen jó. - mutatott rá, majd megtorpant. - De a muffinból tuti nem marad óra után, mert elviszik. Háhh, akkor az. - vigyorgott büszkén, de újra megállt, a büfésbácsi legnagyobb örömére. - Vagy inkább a kakaós csiga?
- Ajj vigyük mindet, csak menjünk már. - fizette ki gyorsan Angel, majd belenyomta az ennivalókat Emily kezébe.
Mivel láttam, hogy Angel már most teljesen kész van, inkább nem szóltam, hogy én nem tudtam venni semmit, szóval üres kézzel sétáltam a termünk felé. Amúgy sem voltam annyira éhes.
Mielőtt beléptem volna, vettem egy mély lélegzetet és felkészültem a legrosszabbra. Arra számítottam, hogy Bill ott lesz a helyünkön és ott valami "Csesztessük Ravent" standot állít fel, ahol fizetés nélkül is csinálhat bárki bármit. Mondjuk dobálhatnak és annak jár majd a legtöbb pont, aki fejen talál. Még valami plüsst is kap, mint a vidámparkokban.
Oké, kicsit túlzásba estem, de valami hasonló biztos történt volna. Ehelyett Bill Tom padján ült és Tommal is beszélgetett, mikor pedig beléptem, csak egy pillanatra nézett felém, aztán visszafordult a tesójához. Ha ez a hozzáállása a nap további részében is marad, azt hiszem, nem fogok karácsonyra kérni semmit.
Becsöngetésig a lányokkal beszélgettem, illetve a többi osztálytársunkkal is sikerült pár szót váltanunk, akik így utólag nem is voltak olyan rossz arcok. Egy Felix Berger nevű srác azt mondta, eddig nekem volt a legviccesebb a bemutatkozásom és reméli a továbbiakban is így fogom szórakoztatni. Ezt nem igazán értettem, de kedves volt, szóval mindegy. Aztán ott volt Henry Marshall, aki hasonló cipőben járt mint mi, ugyanis, Amerikából származott, tehát ő is rengeteget utazott és költözött, így együtt érzett velünk. Sötétbarna haja kócosan állt mindenfelé, amiből pár tincs a homlokába hullott, de így is tökéletesen lehetett látni tengerkék szemeit. Ő az a sötét farmer és inges fickó. Úgy vettem észre, kicsit jobban érdeklődik felőlem, mint a lányokról, de gondoltam, benne is a bemutatkozásom hagyott nyomot.
Végül elérkezett, amitől a leginkább tartottam. A csengő rikácsoló hangja miatt kelletlenül a helyemre siettem, épp időben, nehogy kora reggel engem szúrjon ki az osztályfőnök. Jobb is, mert Mr. Morcos amint belépett, egyből rajtam állapodott meg a tekintete és látszólag okot keresett egy csípős megjegyzésre. Majd mikor ezt nem tudta megtenni, egy grimasz levágása után kinyitotta a tankönyvet és elkezdte az órát.
Bill természetesen ez idő alatt végig ott ült mellettem és csendben firkálgatott valamit a füzetébe. Mondanám, hogy az órai anyagot, de ahhoz túlságosan is belemélyült.
Egy picit kíváncsi lettem, mi köti le annyira, de sikerült visszafognom magam és inkább örültem, hogy végre az órára tudok figyelni.
Mr. Morcos épp Puskin-tól az Anyegint próbálta velünk megértetni, amikor Bill meglökte a kezem.
Kérdőn fordultam felé, aki csak ártatlanul mosolygott.
- Mi újság?
Pár másodpercig csak bámultam rá és értelmezni próbáltam ezt a roppant egyszerű kérdést. Hogy mit ne mondjak, egyáltalán nem ment.
- Hogy mi?
- Azt kérdeztem : mi újság? Tudoood, hogy vagy, meg ilyesmi. - magyarázta úgy, mintha nem egy bolygóról származnánk.
- Na jó. Mi bajod van? - méregettem gyanakvóan. Tudod ki hiszi el a tegnapi viselkedése után, hogy csak úgy megkérdezi, hogy vagyok. Meg egyébként is. Pont az óra közepén??
- Nekem semmi. Csak kommunikálni próbálok. - felelte könnyedén.
- Kommunikálni. - ismételtem meg, mintha most hallanám először. - Mi a csapda?
- Áú, ez most fájt. Komolyan azt hiszed, hogy átvernélek? - biggyesztette le az ajkát.
- Igen. Pontosan azt. - mosolyogtam vidámságot színlelve.
- Ha nem, hát nem. - vonta meg a vállát. - Pedig én csak kedves akartam lenni. De aki retardált, az retardált is marad.
- Hogy mi a fenét mondtál?! - fakadtam ki a kelleténél hangosabban.
- Kedves Hilton kisasszony. Teljességgel megértem, hogy Önt és Kaulitz urat egy cseppet sem zavarja, hogy órát tartok, de megkérném Önöket, hogy az óra végéig legalább csendben foglalják el magukat. - fordult felénk Herr Müller az egész osztállyal együtt.
- De én nem is..
- Amennyiben erre képtelenek, arra van az ajtó. - mutatott a kezével az említett irányba. - Megértésüket köszönöm. - mosolygott gúnyosan. - Nos akkor, hol is tartottunk? Á, igen. Szóval Anyegin szép lassan megszokta a vidéki életet..- folytatta a tananyagot, de amint elfordult, én szikrázó szemekkel néztem Billre, aki önelégült vigyorral a képén pillantott vissza rám. És akkor leesett.
- Direkt..csináltad.
- Én ugyan nem. Te kaptál rá. - vont vállat és tovább firkálgatott a füzetébe.
Csengetésig teljesen leblokkolva meredtem magam elé. Hogy mi is történt Anyeginnel a sztoriban, arról egy értelmes mondatot sem tudnék összerakni. Csak elérte amit akart. És még csak reggel van. Hol van még a nap vége?
- Mi történt már megint? - kérdezte Emily, mikor testnevelésre vettük át a ruháink.
- Semmi, csak már megint bedőltem neki. És természetesen én is jártam pórul. - kötöttem be a cipőm, majd leültem a padra, hogy megvárjam őket.
- Még mindig nem értem, miért szállt rád ennyire. - töprengett Angel.
- Biztos tetszik neki Raven. - röhögte el magát Em.
- Ja, biztos erről lenne szó, ha még az oviban lennénk. - grimaszoltam.
- Jólvan na, csak vicceltem. - öltötte ki a nyelvét.
A mai tesióra ugyanolyan volt, mint a tegnapi, annyi különbséggel, hogy bemelegítő gyakorlatokat is kellett végeznünk, mielőtt játszhattunk volna. Röpin amúgy most Emilyvel voltam egy csapatban, ami veszélyesebb, mintha ellene lennék, mert ha nem kaptam el a labdát, vagy nem rendesen passzoltam, rám kiabált és végig a nyakamon lógott. Nem szeret veszíteni. Ez van.
Óra után én maradtam legutoljára az öltözőben, ugyanis elég lassan kötöttem be a bakancsom, illetve az ékszereimet is vissza akartam rakni, nehogy az osztályban kelljen. Épp ezért mondtam a lányoknak, hogy menjenek csak előre.
A tesiterem folyosója üresen csengett, amikor kiléptem, így előszedtem a telefonom és jó fiatalhoz híven elkezdtem nyomkodni, csakhogy csináljak valamit. Sajnos annyira lekötött, hogy egyáltalán nem figyeltem a környezetemre, így beleütköztem valakibe. Jobban mondva valakikbe.
Mikor felnéztem 3 hatalmas "godzillával" találtam szembe magamat. Azonnal felismertem őket. Ők voltak azok a srácok tegnapról, akik tegnap végig bámultak.
- Elnézést. - motyogtam és kikerültem.
- Legközelebb nézz a lábad elé! Korcs. - köpte és már tovább is állt. Normál esetben csendben mentem volna tovább, figyelembe véve a súlykülönbséget, amiből adódóan egy csapással agyonütnének. Ám én amilyen feszült voltam az utóbbi napokban, úgy éreztem, most pattant el bennem az a bizonyos cérna.
Mi az, hogy bocsánatot kérek, erre meg beszól? Na álljon meg a menet!
- Már ne is haragudj, de ki a bánatnak képzeled magad? - szóltam utána.
Azonnal visszafordult a másik kettővel együtt. Lehet, csak képzelődtem, de mintha a föld is megremegett volna a lépteiktől.
- Mi van?
Klassz. Még süket is.
- Azt mondtam, hogy egy bunkó seggfej vagy!
Uhh, ha láttátok volna milyen paprikavörösre váltott a feje...
-Nézzenek oda a kis fattyúnak hogy kinyílt a szája. Vigyázz mit mondasz, mert a végén még megverek egy "lányt". - röhögött gúnyosan, a másik kettő pedig követte a példáját. A nevetésüktől azonban nekem csak még jobban felforrt az agyvizem.
- Nahát! Nahát! Sosem gondoltam, hogy egy értelmi fogyatékos is ki tud nyögni egy viszonylag "értelmes" mondatot. Ja várj! Ezt még én sem gondoltam komolyan. - nevettem hisztérikusan.
A srác azonnal abbahagyta a röhögést és gyilkos pillantást lövellt felém.
- Na várj csak.. - mondta és elindult hozzám.
Akármennyire is megijedtem, karba tettem a kezem és pimaszul néztem rá. Mikor odaért, megragadt a pólómnál fogva és felhúzott, hogy a szemébe nézzek. Na persze nem a romantikus értelemben.
- Még mindig van kedved jártatni a szád? - mosolygott gúnyosan.
- Csak most kezdek belejönni. - feleltem kihívóan a helyzetemhez képest.
- Jó. - emelte fel a másik kezét, immár ökölbe szorítva, én pedig becsuktam a szemem, mert tudtam, mi következik.
-Hé! Te ott! Normális vagy?! Engedd el, de azonnal! - kiabált elég dühösen egy mély férfihang.
Épp hogy hátra tudtam nézni, mikor megláttam, hogy egy hosszú, barna hajú, izmos srác közeledik felénk. Nem hittem a szememnek. Georg Listing volt az, a Tokio Hotel basszusgitárosa.
- Különben?
- Szeretnéd újra látni? - vigyorgott gonoszul a gitáros. Különös. Mintha láttam volna valamit megcsillanni abban a zöldesbarna szempárban.
Úgy láttam az engem levegőben tartó srác is észrevehette, mert azonnal elengedett és egy "Bocs" után el is futott a haverjaival együtt.
- Hű! Tényleg beijedt tőled? - fordultam Georghoz csodálkozva. Sosem gondoltam volna, hogy pont Georg Listing fog megmenteni. Még egy dolog kipipálva a nem létező hihetetlen listámon.
- Még jó. Múltkor is is terrorizált valakit, csak akkor muszáj volt megmutatnom neki, hogy ez nem így megy. - mutatta a bal kezét vigyorogva. Á, szóval már ismerte.
- Állati. - vigyorogtam. - Ó, amúgy köszönöm szépen.
- Nem téma. - a telefonjára nézett. - Bocs, de nekem most mennem kell. Még látjuk egymást Törppilla. - hagyott is ott.
- Hé! Mi az, hogy Törppilla? - kiáltottam utána felháborodottan, de ő csak vigyorogva hátraintett és el is tűnt a folyosón.
Hitetlenül néztem utána, végül elindultam a termem felé, ezúttal telefonnézegetés nélkül, nehogy megint nekimenjek valakinek.
Georg egész kedves volt hozzám. Pedig simán bánhatott volna úgy velem, ahogy Bill. Mert honnan tudhatná, hogy rajongó vagyok e vagy sem? És ettől függetlenül, pont úgy viselkedett velem, ahogy egy idegennel szokás. Na tessék. A végén kiderül, hogy itt Billen kívül mindenki normális, csak ő nem. Ó és amíg ide járunk és valami csoda folytán el nem ültetnek mellőle, minden nap élvezhetem a kedvességét.
***
A terembe az utolsó pillanatban sikerült visszaérnem, így esélyem sem volt elmondani a lányoknak, hogy mi történt velem.
Ma a rajz tanárnőnket ismerhettük meg, Helena Krause-t , egy 20-as évei végén járó, csinos hölgy személyében. Szőke haja pedig ne tévesszen meg senkit, ugyanis kék szemével úgy pásztázta a termet, akár egy sas és a tantárgyához is elég jól értett. Bár egy tanártól ezt várjuk el.
Egész jól telt az óra, Frau Krause azt a feladatot adta, hogy rajzoljuk le a lelkivilágunkat, mert kíváncsi arra, mi hogyan látjuk. Ennek nagyon megörültem, mert a régi sulijaimban is imádták a tanárok ezt a feladatot adni, így nem volt nehéz teljesíteni sem. Kivéve Emilynek, aki nagyon rossz rajzból, így ő egyáltalán nem tudta mit csináljon. Szívesen segítettem volna neki, úgy mint a többi helyen ,de nem állhattam fel, hiába nézett rám hatalmas szemekkel.
Furcsa módon Bill békén hagyott ez alkalommal. Végig csendben rajzolt és úgy láttam, mintha még élvezné is ezt az órát. Szóval művészetpárti. Klassz. Még egy ok, hogy utálni tudjon engem, mivel ha nem zenélek, a lételemem a rajzolás. Főleg ha megtudná, hogy lerajzoltam, biztos meg is ölne. Ha már itt tartunk, le kéne szednem a falamról azt a rajzot a poszterrel együtt. Nem hiszem, hogy a szobámban fog járkálni, de amiről eddig azt gondoltam lehetetlen, már meg is történt, úgyhogy jobb az elővigyázatosság.
Még volt negyed órám, mire végeztem a rajzommal, ezért úgy döntöttem, összedobok gyorsan valamit Emilynek, aki még mindig úgy tett, mintha rajzolna. Mellette Tom lázasan alkotott valamit, így nem meglepő, ha nem tudott Emilynek segíteni.
Elővettem egy másik lapot, a sajátomat pedig a lap alá rejtettem. Úgy gondoltam rajzolok egy yin yang jelet, melynek egyik fele a víz, a másik pedig a tűz lesz, a hátteret pedig feketén hagyom. Úgy gondoltam ez tökéletesen jellemezné Emilyt, mert amilyen forrófejű és energikus, pont olyan higgadt ezzel egy időben.
- Te meg mit csinálsz? - kérdezte Bill, mire ijedtemben a ceruzámat is kiejtettem a kezemből. Nagyon belemerülhettem, ha még azt sem vettem észre, hogy már egy ideje azt nézi mit csinálok.
- Rajzolok. Rajzórán azt kell nem? - vontam meg a vállam, mire csak a szemét forgatta.
- Úgy értem minek csinálsz kettőt? - vette fel a ceruzám.
Nem értettem, miért kíváncsi rá, de úgy ítéltem meg, nem számít.
- Emilynek. - mondtam, de felvont szemöldökkel nézett rám. További választ várt. Felsóhajtottam és folytattam.
- Nem megy neki a rajz és nem szeretném ha megbukna. A régi sulijainkban is mindig én vagy Angel segítettünk neki.
- Érdekes. - felelte és szórakozottan visszafordult a munkájához. Pár pillanatig furán néztem rá, majd én is folytattam a rajzom.
Percek múlva kész lettem. Már csak Emilynek kellett valahogy odaadnom.
- Pszt. Em! - szólítottam meg a lehető leghalkabban, de Emilyn kívül még pár másik osztálytársam is érdeklődve bámult.
Rámutattam a kezemben lévő rajzra, mire megvilágosodott és megkérte a köztünk lévő padsorban ülőket, hogy adják oda neki.
Szerencsénkre észrevétlenül átjutott hozzá, pont jókor, mert Frau Krause felállt a tanári asztaltól és elkezdte beszedni a munkánkat.
Az ajtófelöli padsornál kezdte, így mire Emilyékhez ért, vagy hússzor levert a víz. Szerencsémre nem talált a tanárnő semmi kivetnivalót a munkájában, így fellélegezhettem.
Mikor hozzánk ért, tágra nyílt pupillákkal emelte fel az enyém , mint aki nem akar hinni a szemének. Ennyire csak nem lett rossz. Végtére is magamat rajzoltam háttal egy erdőben, melynek egyik felében angyalok, másikban démonok árnyai rejtőznek. A kép tetején pedig egy könnyeket hullajtó szempár néz lefelé. Kicsit sötét tudom, de ilyen ez a művészet.
- Hihetetlen. - ámuldozott. - Még soha nem találkoztam ilyen tehetséges diákkal az eddigi pályafutásom során. - mosolygott a tanárnő, én pedig egyre kisebbnek éreztem magam. Mindenki engem nézett.
- Mondja, lenne kedve az októberi rajzversenyen részt venni? - nézett rám csillogó szemekkel úgy ahogy a tanárok szoktak, ami miatt képtelen egy diák nemet mondani.
- Persze.
- Nagyszerű. Fel is írom a nevét. - örvendezett, majd miután beszedte a maradék diákok munkáit, az asztalánál egy papírra fel is firkantotta a nevemet. - Nos gyerekek, jól nézzétek meg Hilton kisasszony munkáját, ugyanis ilyen csodálatos alkotásokkal fog elkápráztatni minket a továbbiakban. - akasztotta ki a táblára a rajzom, hogy mindenki láthassa.
Csodás. Ennél jobban nem is hívhattam volna fel magamra a figyelmet. A másik iskoláinkban közel sem számítottam annyira jónak, mivel voltak ott olyanok akik ezerszer jobban teljesítettek nálam. Így nem is vettem részt versenyeken. Az ő "szintjüket" talán most sikerült elérnem, ugyanis egész nyáron állandóan csak rajzoltam vagy festettem. Bevallom, egy kicsit idegesítettek az egoista osztálytársaim beszólogatásai, miszerint sose leszek olyan jó , mint ők. Na nem hiszem, hogy most jobb lennék, de mindenkinek jól esik ha egy kicsit megdicsérik.
Ahogy azt vártam, csengetés után Emily ugrándozva jött oda hozzám Angellel együtt. Közben nem kerülte el a figyelmemet az sem, hogy Bill és Tom kispuriztak a teremből. Hurrá.
- Négyest adott! Négyest! Köszi szépen! - ölelt át szorosan, én meg alig kaptam levegőt az izmaitól.
- Ennek én is örülök, csak tudod, az oxigén. - fulladoztam.
- Upsz. Bocsi.- engedett el nevetgélve.
- Szóval miért is késtél annyit? - szegezte nekem a várható kérdést Angel.
- Ja, hogy az. Tulajdonképpen...
- Raven Hilton kisasszony!- szakított félbe Mr. Morcos a teremajtóból. - Azonnal fáradjon a titkárságra, hogy az iratait elrendezze!
- Miért? Mi van az irataimmal? - értetlenkedtem.
- Hiányosak. Kérem, lehetőleg a nagyszünet végéig intézze el! - kért alázatosan, mintha szívességet tenne nekem ezzel.
Na még csak ez hiányzott! Ki másnak, ha nem nekem nincs rendben még az iratom sem? Soha nem fordult még elő velem ilyen egyik helyen sem. Kezdem úgy érezni az égiek nem szeretnék, ha ide járnék. Magániskola talán?
Az iskolatitkárság a második emeleten helyezkedett el, így csak egy emelettel feljebb kellett mennünk. A többesszám pedig arra utal, hogy a lányok is velem tartottak. Angel túlságosan is tudni akarta mi történt, mert szerinte titkolok valamit. Emily meg túl kíváncsi mindenre.
- Remélem csak viccelsz, hogy tényleg megakart téged ütni. - szaladt ráncba Angel homloka.
- Jó lenne, de tényleg így történt. - sóhajtottam.
- És hogy kecmeregtél ki ebből?
- Jött egy srác , aki... - akadt meg a szemem egy felénk közeledő társaságon. - Ezt nem hiszem el. Ő az. - döbbentem le totálisan.
- Ki? - fordult Angel Emilyvel együtt oda ahova én.
A titkárság ajtaja mellett ugyanis pont Georg sétált el Billel, Tommal és Gustav Schäferrel, a szőke, barna szemű dobossal együtt. Mivel mi épp oda tartottunk ahonnan ők jöttek, egyből észrevettek minket. Amíg Bill érdektelenül pillantott rám, addig Georgnak felcsillant a szeme.
- Hé, te vagy az korábbról. - vigyorgott. A mondata miatt 10 értetlen szempárral találta szembe magát. Na meg én is.
Tudom, hogy nekem is mondanom kellett volna valamit, de egy hang nem jött ki a torkomon. Ismerős ugye? Valamiért az ember akkor nem tud soha beszélni, mikor kéne. A brit tudósoknak erre kellene valamit kitalálniuk.
- Mi az? Nem ismersz meg Törppilla? - vigyorgott továbbra is.
- Törppilla? - ragadta meg a lényeget Gustav.
- D-de i-igen. - dadogtam elvörösödve. Hm. Mintha Bill pillantása égetne. Vagy csak képzelődöm?
- Ismeritek egymást? - kérdezte Tom Georgtól.
- Aha. Az a három nagydarab bunkó, tudjátok kik, terrorizálták, aztán közbeléptem. - magyarázta büszkén.
- Ő volt az? - hitetlenkedett Bill.
- Ő mentett meg? - guvadt ki Angel szeme, akár egy rajzfilmfigurának.
- Aha. - nevetgéltem.
- Nem is tudom a neved. - lépett felém hirtelen Georg. Hú, kicsit közel van. Miért nem maradt ott, ahol volt?
- Raven.
- Ez angolul nem hollót jelent? - kérdezte kedvesen.
- De. - biccentettem zavartan. Oké, Bill most fújtat? Nem vagyok matador, szóval nem tudom ilyenkor mit kell csinálni. Várjunk csak! A pirosra ugranak nem? Uhh, a fejem most biztosan teljesen vörös. Vajon az iskolában is eltemetnek?
- Na és mit csináltok itt? - érdeklődött ismét kedvesen. De fura. Szóval ilyen az, mikor kedvesen köszöntenek itt?
- Hát...
- Én a helyedben vigyáznék vele. Nehogy visszaéljen a kedvességeddel. - szólalt meg hirtelen Bill, majd kikerülve minket, el is viharzott.
Óriási. A mai napon vagy háromszor nem tudtam végigmondani azt amit akartam, Bill pedig még nagyobb tapló. Nos, azt hiszem kezd minden visszatérni a régi kerékvágásba.
- Ennek meg mi baja? - nézett értetlenül Tomra.
- Üldözési mánia. Csak a szokásos. - legyintett fáradtan.
- Á, már értem. -bólogatott Georg.
Mikor hozzánk ért, tágra nyílt pupillákkal emelte fel az enyém , mint aki nem akar hinni a szemének. Ennyire csak nem lett rossz. Végtére is magamat rajzoltam háttal egy erdőben, melynek egyik felében angyalok, másikban démonok árnyai rejtőznek. A kép tetején pedig egy könnyeket hullajtó szempár néz lefelé. Kicsit sötét tudom, de ilyen ez a művészet.
- Hihetetlen. - ámuldozott. - Még soha nem találkoztam ilyen tehetséges diákkal az eddigi pályafutásom során. - mosolygott a tanárnő, én pedig egyre kisebbnek éreztem magam. Mindenki engem nézett.
- Mondja, lenne kedve az októberi rajzversenyen részt venni? - nézett rám csillogó szemekkel úgy ahogy a tanárok szoktak, ami miatt képtelen egy diák nemet mondani.
- Persze.
- Nagyszerű. Fel is írom a nevét. - örvendezett, majd miután beszedte a maradék diákok munkáit, az asztalánál egy papírra fel is firkantotta a nevemet. - Nos gyerekek, jól nézzétek meg Hilton kisasszony munkáját, ugyanis ilyen csodálatos alkotásokkal fog elkápráztatni minket a továbbiakban. - akasztotta ki a táblára a rajzom, hogy mindenki láthassa.
Csodás. Ennél jobban nem is hívhattam volna fel magamra a figyelmet. A másik iskoláinkban közel sem számítottam annyira jónak, mivel voltak ott olyanok akik ezerszer jobban teljesítettek nálam. Így nem is vettem részt versenyeken. Az ő "szintjüket" talán most sikerült elérnem, ugyanis egész nyáron állandóan csak rajzoltam vagy festettem. Bevallom, egy kicsit idegesítettek az egoista osztálytársaim beszólogatásai, miszerint sose leszek olyan jó , mint ők. Na nem hiszem, hogy most jobb lennék, de mindenkinek jól esik ha egy kicsit megdicsérik.
Ahogy azt vártam, csengetés után Emily ugrándozva jött oda hozzám Angellel együtt. Közben nem kerülte el a figyelmemet az sem, hogy Bill és Tom kispuriztak a teremből. Hurrá.
- Négyest adott! Négyest! Köszi szépen! - ölelt át szorosan, én meg alig kaptam levegőt az izmaitól.
- Ennek én is örülök, csak tudod, az oxigén. - fulladoztam.
- Upsz. Bocsi.- engedett el nevetgélve.
- Szóval miért is késtél annyit? - szegezte nekem a várható kérdést Angel.
- Ja, hogy az. Tulajdonképpen...
- Raven Hilton kisasszony!- szakított félbe Mr. Morcos a teremajtóból. - Azonnal fáradjon a titkárságra, hogy az iratait elrendezze!
- Miért? Mi van az irataimmal? - értetlenkedtem.
- Hiányosak. Kérem, lehetőleg a nagyszünet végéig intézze el! - kért alázatosan, mintha szívességet tenne nekem ezzel.
Na még csak ez hiányzott! Ki másnak, ha nem nekem nincs rendben még az iratom sem? Soha nem fordult még elő velem ilyen egyik helyen sem. Kezdem úgy érezni az égiek nem szeretnék, ha ide járnék. Magániskola talán?
Az iskolatitkárság a második emeleten helyezkedett el, így csak egy emelettel feljebb kellett mennünk. A többesszám pedig arra utal, hogy a lányok is velem tartottak. Angel túlságosan is tudni akarta mi történt, mert szerinte titkolok valamit. Emily meg túl kíváncsi mindenre.
- Remélem csak viccelsz, hogy tényleg megakart téged ütni. - szaladt ráncba Angel homloka.
- Jó lenne, de tényleg így történt. - sóhajtottam.
- És hogy kecmeregtél ki ebből?
- Jött egy srác , aki... - akadt meg a szemem egy felénk közeledő társaságon. - Ezt nem hiszem el. Ő az. - döbbentem le totálisan.
- Ki? - fordult Angel Emilyvel együtt oda ahova én.
A titkárság ajtaja mellett ugyanis pont Georg sétált el Billel, Tommal és Gustav Schäferrel, a szőke, barna szemű dobossal együtt. Mivel mi épp oda tartottunk ahonnan ők jöttek, egyből észrevettek minket. Amíg Bill érdektelenül pillantott rám, addig Georgnak felcsillant a szeme.
- Hé, te vagy az korábbról. - vigyorgott. A mondata miatt 10 értetlen szempárral találta szembe magát. Na meg én is.
Tudom, hogy nekem is mondanom kellett volna valamit, de egy hang nem jött ki a torkomon. Ismerős ugye? Valamiért az ember akkor nem tud soha beszélni, mikor kéne. A brit tudósoknak erre kellene valamit kitalálniuk.
- Mi az? Nem ismersz meg Törppilla? - vigyorgott továbbra is.
- Törppilla? - ragadta meg a lényeget Gustav.
- D-de i-igen. - dadogtam elvörösödve. Hm. Mintha Bill pillantása égetne. Vagy csak képzelődöm?
- Ismeritek egymást? - kérdezte Tom Georgtól.
- Aha. Az a három nagydarab bunkó, tudjátok kik, terrorizálták, aztán közbeléptem. - magyarázta büszkén.
- Ő volt az? - hitetlenkedett Bill.
- Ő mentett meg? - guvadt ki Angel szeme, akár egy rajzfilmfigurának.
- Aha. - nevetgéltem.
- Nem is tudom a neved. - lépett felém hirtelen Georg. Hú, kicsit közel van. Miért nem maradt ott, ahol volt?
- Raven.
- Ez angolul nem hollót jelent? - kérdezte kedvesen.
- De. - biccentettem zavartan. Oké, Bill most fújtat? Nem vagyok matador, szóval nem tudom ilyenkor mit kell csinálni. Várjunk csak! A pirosra ugranak nem? Uhh, a fejem most biztosan teljesen vörös. Vajon az iskolában is eltemetnek?
- Na és mit csináltok itt? - érdeklődött ismét kedvesen. De fura. Szóval ilyen az, mikor kedvesen köszöntenek itt?
- Hát...
- Én a helyedben vigyáznék vele. Nehogy visszaéljen a kedvességeddel. - szólalt meg hirtelen Bill, majd kikerülve minket, el is viharzott.
Óriási. A mai napon vagy háromszor nem tudtam végigmondani azt amit akartam, Bill pedig még nagyobb tapló. Nos, azt hiszem kezd minden visszatérni a régi kerékvágásba.
- Ennek meg mi baja? - nézett értetlenül Tomra.
- Üldözési mánia. Csak a szokásos. - legyintett fáradtan.
- Á, már értem. -bólogatott Georg.
***
A folyosói incidens után sikerült leráznom valahogy Georgot, bár nem igazán szerettem volna, hisz tényleg nagyon rendesen viselkedett velem, de tényleg el kellett jutnom a titkárságra.
Kiderült, hogy nem tudták bevinni a gépbe az adataimat, mert a fénymásolatokat, amiket hoztam, valaki elkeverte, emiatt hozhatok be holnap minden adatomról egy újabb másolatot.
Na szép. Az ember azt hinné, egy iskolában az ilyesmivel nem lesz gondja, aztán kiderül, hogy több van, mint egy hivatalban. Éljen a rendezettség.
Bevallom, Bill érthetetlen kirohanása miatt most végképp nem akartam mellette lenni. Kinek lenne kedve egy felbőszült bika mellé ülni, hacsak nem kamikaze ?
Angel és Emily a teremben egészen csengetésig nyugtatni próbált, de nem sokra mentek velem. Lehet találgatni. Billt nem találtam a teremben.
- Oké, inkább beszéljünk másról, mert megbolondulok.Tommal mi van ? -kérdeztem Angelt.
- Hát, ma, mikor téged épp majdnem elpáholtak, ő és Bill addig idejöttek és beszélgettek velem meg Emilyvel. Tulajdonképpen egész normális volt önmagához képest. Meglepett.
- Hát, ma, mikor téged épp majdnem elpáholtak, ő és Bill addig idejöttek és beszélgettek velem meg Emilyvel. Tulajdonképpen egész normális volt önmagához képest. Meglepett.
- Ja, igaz. Más volt. Meg Billt is tök normálisnak láttuk képzeld. -ismerte be Emily.
- Hogy mi van? - hüledeztem. - Ezt most nem is mondjátok komolyan ugye?
- Sajnos de. - biggyesztette le a száját Em.
- Nem hiszem el. Tomnak tényleg igaza van. -esett le.
- Miben ? - ráncolta össze a szemöldökét Angel.
Már válaszra nyitottam a szám, de abban a pillanatban mellénk pattant az emlegetett szamár .
- Mi újság lányok ? - vigyorgott Tom.
- Épp beszélgettünk. - felelte unottan a testvérem.
- Miről?
- Szerencsére ez nem tartozik rád. - vágta rá Angel, mire oldalba böktem . - Akarom mondani, ez személyes téma.
- Ó, értem. Azt hittem, az öcsémről van szó és a mániájáról. - felelte, mi pedig megkövülten meredtünk rá. Valószínűleg egész idő alatt itt volt a teremben és a nyavalygásomat hallgatta. Oké, beszélhettünk volna kicsit halkabban, tudom. De ha ideges vagy, nem tudod kontrollálni a hangerődet.
- A képetekből ítélve, igen. - röhögte el magát.
- Igen. És téged ez miért is érdekel? - kérdeztem kissé ellenszenvesen. Hiszen a testvére. Hogyan is bízhatnék meg benne? Lehet, hogy az első adandó alkalommal futna Billhez , hogy elmondjon neki mindent.
- Már tegnap is mondtam neked, hogy jelenleg téged talált meg, hogy valakin levezesse a mérgét.
- Igen, ezt mondtad, de akkor sem értem, a miértjét. - mondtam, figyelmen kívül hagyva a lányok dühödt pillantását, amiért már megint nem mondtam el nekik valamit.
- Tudod, minél híresebb az ember, annál rosszabb. Ő most egy nagyon rossz periódusban van és te pont most jelentél meg itt. A zenei ízlésed, a stílusod, minden azokra az idióta lányokra emlékezteti, akik elmebeteg leveleket, meg fenyegetéseket küldözgetnek neki, ha nem azt csinálja, amit ők akarnak. - magyarázta.
- Oké, de én erről nem tehetek. Konkrétan közöm sincs hozzá. Ráadásul úgy kezel, mintha ismerne, pedig egyáltalán nem vagyok olyan, mint amilyennek hisz. - fortyantam fel.
Abban a pillanatban úgy éreztem, ha Bill hirtelen megjelenne előttem, úgy felképelném, hogy sose felejtené el. Mégis hogy lehet egy ilyen idióta ok miatt engem csesztetni? Ki hallott ilyenről?
- Azt én is látom. De ő nem. Csak egy tanács : jobb ha minél előbb bebizonyítod neki, hogy egyáltalán nem vagy olyan, amilyennek gondol. Egyszer már beszéltem vele erről, de hajthatatlan. - sóhajtott fáradtan.
- És mégis hogyan? - kérdeztem unottan.
- Azt nem tudom . -vonta meg a vállát. - De ugye nem játszol semmilyen hangszeren? - húzta össze a szemét.
Riadtan a lányokra néztem. Az a két szempár szinte ordítva üzente, hogy hazudjak. Bár imádok zenélni és szívesen mesélek erről másoknak is, most úgy láttam, semmi jó nem származik abból, ha valaki megtudja. Főleg ha Bill fülébe jut. Azt hiszem az tenné be nála végérvényesen a kaput.
- Hangszeren? Viccelsz? Életemben nem fogtam a kezemben egyet se. - feleltem, a víz meg közben ezerszer levert.
- Szóval igen. - jött rá egyből. - Pontosan min?
Hazudozásból is meglehet bukni?
- Gitáron. - hajtottam le a fejem szomorúan.
- Ijj. - húzta el a száját. - Én nem mondom el neki, de legközelebb jobban hazudj, ha lehet. Mert ha megtudja, tuti begőzöl. És akkor nekem kell hallgatnom. - nézett rám úgy, mintha a fogát húznák.
- Megpróbálom. - feleltem, abban a pillanatban pedig belépett Bill a terembe.
Furcsa módon teljesen nyugodtnak látszott. Meg sem lepődött, hogy Tomot velünk találta, csak lazán odajött hozzánk és levágta magát egy székre. Hahh semmi patália, vagy boszorkány rituálé? Tisztára olyan, mint az április.
Mivel senki sem szólt semmit, kezdett elég kínos lenni a helyzet, amit szerencsére végül Emily tört meg. Elkezdett arról beszélni, hogy egyáltalán nem volt finom a kakaós csiga amit vett és emiatt majd beszélni fog a büfés bácsival, hogy legközelebb süssön jobbat. Máskülönben megtanítja neki.
Furcsán néztünk rá, majd elnevettük magunkat, amiért ekkora sületlenséget hordott össze. Igen, még maga az ördög is felnevetett. Sőt, még azt is megmondta neki, mik azok az ételek, amiket jó a büféből megvenni. Nem viccelek, ha azt mondom, Em egyből felírta magának őket. Már várom is a holnapot. Biztos feltankol.
Elég könnyedén ment ezután a beszélgetés, igaz, Bill egyszer sem szólt hozzám, és én sem hozzá. Viszont észrevettem, hogy mikor én beszéltem, vagy szóltam hozzá valamihez, végig figyelmesen hallgatott. Mintha elemezte volna minden gesztusom és mondatom. Elég kellemetlenül éreztem magam, de megpróbáltam nem törődni vele.
De azt legalább megtudtam, hogy Tom tényleg állta a szavát és végig odafigyelt arra, hogy semmi olyat ne kérdezzen, ami utalna a hobbimra. Talán rendesebb, mint első látásra hittem. Egy kicsit el is szégyelltem magam, amiért olyan goromba voltam vele először.
Ó és ha már Tomnál tartunk, Angel is barátságosabban viselkedett vele. Valószínűleg ennek hozzám van köze, de az csak jó, ha nem utálja. Ez persze Tomnak úgy láttam, nagyon is imponált.
Mikor elkezdődött az óra, minden teljesen rendben ment. Bill nem piszkált és nem is hozott kellemetlen helyzetbe. A végén már esküszöm, szinte vártam, mikor teszi meg. De nem tette. Épp emiatt, Mr. Morcos is békén hagyott, főleg miután megtudta, hogy mindent megcsináltam amit kellett. De komolyan, amint belépett, már egyből azzal kezdte, hogy sikerült e elintéznem az irataim. Így már az egész osztály tudott arról, hogy le kell fénymásolnom a dokumentumaimat holnapra. Még arra is megkérte az osztályt, hogy ne felejtsenek el emlékeztetni engem. Hát nem figyelmes? A tanárok gyöngye ez a pasi.
Az osztályfőnöki után még egy töri órát kellett kibírnunk, de szerencsére ez volt az első óránk Elias Schmitzel, szóval elég lazán telt. Ő egyébként a húszas évei közepén járó fekete hajú férfi, aki a tantárgyától függetlenül nem egy begyöpösödött tanár. Vagyis jelenleg ezt az oldalát mutatta meg nekünk. Majd a következő órán úgyis kiderül, farkas-e vagy ember.
Töri után a suli előtt lévő egyik padon várakoztunk, hogy Charlie felvegyen minket. Már vagy 10 perce ott ültünk, de nem volt sehol.
- Felhívom. - mondta Em és már hívást is indított.
Már vagy hatszor kicsörgött, mire Charlie felvette. Kiderült, hogy egy bonyodalom adódott a munkahelyén, emiatt sajnos nem tud értünk jönni. Többször is bocsánatot kért, végül azt mondta menjünk haza busszal, mivel anyának is vele kell lennie.
- Klassz. És most mit csinálunk? Másfél óra, mire jön a következő busz. - nyavalyogtam. Na nem a várakozás miatt, hanem mert elég gyorsan elkezdtek gyülekezni a viharfelhők és a szél is hűvösebben kezdett fújni, amitől már fáztam.
Aztán ahogy oldalra néztem, láttam amint Tom és Bill lépett ki az iskolából és jól láthatóan egy autó felé tartottak. Á szóval már van jogsijuk.
Azonban mielőtt beszállhattak volna, Tom megpillantott minket és egyből odasietett hozzánk. Természetesen Bill is vele tartott.
- Hát ti? Vártok valakire? - kérdezte mikor odaért.
- Apukámra. De az előbb azt mondta nem tud értünk jönni. Szóval várhatunk vagy másfél órát a buszra. - felelte fáradtan.
- Nem tudjátok, hogy jön e előbb is? - érdeklődött Angel.
Tom pár pillanatig vacillált, majd mint aki végül döntésre jutott, laza mosollyal tekintett ránk.
- És mi lenne, ha hazavinnénk titeket? - ajánlotta fel.
- Hogy mi ? - kérdeztük Billel ugyanolyan riadtan egyszerre. Mikor pedig találkozott a pillantásunk, azonnal félrekaptuk a fejünket.
Még hogy egy kocsiban Billel? Bőven elég, ha az osztályban ki kell bírnom mellette, akkor még önként is?
- Á, nem akarunk nektek problémát okozni. Majd megvárjuk. - vágta rá egyből Emily, mivel neki is feltűnt, hogy ezzel mi is a probléma.
- Ne viccelj már. Mindjárt esni fog, szóval ha nem akartok megázni, gyertek. Na?
Összenéztünk a lányokkal, majd beletörődően bólintottam. Csak azért, mert én nem akarom, nem szeretném, hogy nekik is rossz legyen. Ennyire nem lehetek önző.
- Megyünk. És köszi szépen. - mondta végül Angel.
- Nem téma. - vigyorgott boldogan. - Gyertek. - intett és elindultunk a kocsija felé. Én és Bill elég feltűnően kelletlenül, de mindegy. Kicsit sem lepődtem meg, amikor megpillantottam az ezüstszürke Audit, ami ráadásul a legújabb széria. Wow. Még Charlie-énál is jobb volt, de pszt. Jobb, ha nem tudja.
Az út alatt két ember kivételével, mindenki jól elcseverészett a másikkal. Persze a többiek is érezték, hogy nagyon nem stimmel ez a helyzet miattunk, de úgy tettek, mintha észre sem vennék.
Mikor megérkeztünk, konkrétan majdnem elkezdtem futni a házunk felé, csak megállított Tom újabb ajánlata, miszerint ha holnap, vagy máskor ilyen problémánk van, ő szívesen elhoz minket megint. Fogalmam sincs honnan jön a srác hatalmas kedvessége, de ha azt mondom, Bill olyan képet vágott, mint amikor egy kisgyereket fogorvoshoz rángatnak, még akkor elég kedvesen fogalmaztam.
Emilyék mondjuk kedvesen megköszönték, majd mikor látták, hogy már tényleg nem bírom tovább Billt elviselni, elbúcsúztak és bemehettünk a házba. Na ott teljesen kiakadtam.
- Megőrültetek???!! Most komolyan nem lehetett nemet mondani?!
- Jó, bocsi, de tökre bírom és nem akarok bunkó lenni vele. - felelte szomorúan és láttam rajta, mindjárt el is sírja magát. Azonnal megbántam, amit mondtam.
Amilyen gyorsan ideges lettem, olyan hamar le is nyugodtam, mert beláttam, nem voltam igazságos vele szemben. Végre talált itt egy olyan embert, akivel pár nap alatt olyan jóban lett, ahogy azelőtt mással soha. Épp emiatt, nem haragudhatok rá és véletlenül sem juthat eszembe olyasmire kérni, amit ő nem akar.
És ez így van a minket csendben figyelő Angellel is. Ő hiába jött ki mindenkivel, sosem kötött életre szóló vagy komoly barátságokat, szóval tőle meg alapból nem tilthatom meg a társaságot. Főleg, mert ma úgy láttam, velük tényleg jól érezte magát, és azt a hűvös maszkot is levetette, amit mindig visel mások előtt.
Egyébként is ki vagyok én, hogy megmondjam mit csináljanak? Nekem van problémám Billel, nem nekik.
- Ne haragudj. Kicsit túlreagáltam - öleltem meg.
- Nem baj, csak ne légy mérges rám. - felelte, mire elnevettük magunkat. Valószínűleg ő is elképzelte, milyen hülyén nézek ki olyankor.
- Ajj, hogy mennyi gond van veletek. - forgatta a szemeit unottan, de azért ő is odajött, hogy megöleljem.
Később a szobámban azt a rajzot tanulmányoztam, ami Bill szemeit ábrázolta. Hogy lehet egy ilyen szemét srácnak, ilyen gyönyörű szeme? Az élet teljesen igazságtalan.
Hirtelen ötlettől vezérelve úgy döntöttem, mindenképp bebizonyítom ennek az idiótának, hogy nem az vagyok, akinek gondol. Ha már elkerülni nem tudom, akkor muszáj kihoznom belőle a legjobbat. Vagy legalábbis ha nagyon pozitívan állok hozzá, akkor így gondolom.
Valahogy így történt, hogy a következő hetekben, vagyis ebben az 1 hónapban, egyszer sem zavartatva magamat, megmutattam Billnek, ki vagyok valójában.
Igaz, ugyanúgy előfordult, hogy piszkált vagy bunkózott, leginkább akkor, ha Georg elkezdett velem beszélgetni. Igen, párszor odajött a srác a termünkhöz, illetve be is jött az osztályba. Na nem konkrétan miattam, de valamiért velem is beszélgetni akart. Ilyenkor Bill vagy elment tőlünk, vagy gyilkos pillantásokat küldött nekem, mikor válaszoltam Georgnak. Nem értem ilyenkor mi ütött belé, de nem volt már energiám kideríteni. Ha meg lett volna, amúgy is elküldött volna melegebb éghajlatra.
Tehát ha nem volt Georg, egész jól elviseltük egymást. Nem vitatkoztunk, és ha a többiekkel - Emily, Angel, Tom - beszélgettünk az osztályban, akkor is rendben ment minden. Sőt, eljutottunk odáig, hogy egymáshoz szóltunk és kérdeztünk is a másiktól, ha elkezdett mesélni valamit.
Mikor egymás mellett ültünk, egyre kevesebbszer állított be totális idiótának. Na persze, ehhez az is kellett, hogy nagyon odafigyeljek arra amit mond. Na meg én is megszívattam egypárszor, nehogy már csak ő szórakozzon. Egyik nap például egész órán bökdösött a tollával, amitől tele volt a karom kék pöttyökkel, én meg mikor már megelégeltem, a fehér filctollammal egy hatalmas csíkot húztam a fekete nadrágján. Annyira ideges lett, hogy elkezdett hangosan káromkodni, pont az osztályfőnök óráján, aki azonnal kiküldte a teremből. Eredetileg máshova akarta, de az ikrek különleges helyzete miatt ezt nem tehette meg.
Szóval Mr. Morcosnak elég sok fejfájást okoztunk. De legalább Bill visszavett egy kicsit, mert már tudja, hogy visszavágok neki ha nagyon muszáj.
Ezeken kívül azt kell mondjam, kezdtünk egész jó haverokká válni, amit 1 hónappal ezelőttig teljesen elképzelhetetlennek tartottam.
A dolgok alakulásában nagyban segített Tom is, aki szünetekben sokszor odajött hozzánk, így Bill sem tehetett mást, ha a tesójával akart lenni. Illetve délutánonként egyre többször fordult elő, hogy ők vittek haza minket. A kezdeti ellenkezések ellenére, nem is az, hogy megszoktam, de beletörődtem. Ahogy Bill is. Legutóbb még a kocsiban is váltottunk pár szót, a többiek legnagyobb döbbenetére.
Tommal egyébként egész jóba lettünk, ami nem is olyan hihetetlen, hisz ha valaki olyan vicces, laza és nyitott, mint ő, akkor elég gyorsan összebarátkozik vele az ember. És el nem tudom mondani, mennyire hálás vagyok neki, amiért eddig becsületesen megőrizte a zenélős titkomat. Tényleg igazat mondott nekem az első napon, hogy csak segíteni szeretne nekem. Időközben amúgy az is kiderült, hogy egy elég türelmes és megfontolt srác is. Ki gondolta volna? Ez az oldala természetesen Angelnek is megtetszett, így egy kicsit másképp kezdett hozzáállni, amitől Tom elég lelkes lett, mert ugyanúgy próbálkozik a húgomnál. Eddig semmi furcsát nem csinált, szóval nem léptem közbe.
Csakhogy másokat se hagyjak ki: Gustavval sikerült többet beszélgetnünk, mikor a folyosón találkoztunk vele, és a közhiedelemmel ellentétben, nem minden esetben a legcsendesebb srác, ahogy azt az újságokban hallani. Sőt, tud elég életvidám és vicces lenni. Vele igazából pár beszélgetés után össze lehetett haverkodni, annyira nyílt személyiség. Ha valakire azt akarod mondani, hogy jó ember, hát ő pontosan az. Igazából az is tetszett, hogy szereti a Metaliccát. Bár nekem nem a Black album a kedvencem, hanem a Master of Puppets, azért jól elbeszélgettünk róla.
Ami Emilyt illeti, úgy látjuk Angellel, tetszik neki valaki, de eddig nem tudtunk rájönni, kicsoda. Fura, mert általában olyan , mint a nyitott könyv, de most harapófogóval se tudnánk kihúzni belőle a választ. Sajnos még Tom sem tudja , ki az. Oké, vele valószínűleg nem igazán szoktak ilyesmiről beszélni.
Az osztályból pedig eddig Henryvel jövök ki a legjobban, aki minden nap odajön hozzám beszélgetni. Mivel ez az én padomnál szokott történni, kiderült, hogy Billnek egyáltalán nem tetszik Henry jelenléte, így azóta én szoktam odamenni őhozzá. Milyen kis akaratos, nem?
Szóval összességében azt hiszem kezd végre minden a helyére a kerülni. Legalábbis addig, amíg Bill meg nem tudja, hogy zenélek. Azt hiszem, addig minden rendben lesz.
Viszont nem fogok lemondani erről a hobbimról. Otthon ugyanúgy játszom, és a lányokkal néha még a garázsban is próbálunk egy-egy délután. Persze a lehető leghalkabbra próbáltuk venni a figurát, nehogy a végén valaki meghallja.
- Szerencsére ez nem tartozik rád. - vágta rá Angel, mire oldalba böktem . - Akarom mondani, ez személyes téma.
- Ó, értem. Azt hittem, az öcsémről van szó és a mániájáról. - felelte, mi pedig megkövülten meredtünk rá. Valószínűleg egész idő alatt itt volt a teremben és a nyavalygásomat hallgatta. Oké, beszélhettünk volna kicsit halkabban, tudom. De ha ideges vagy, nem tudod kontrollálni a hangerődet.
- A képetekből ítélve, igen. - röhögte el magát.
- Igen. És téged ez miért is érdekel? - kérdeztem kissé ellenszenvesen. Hiszen a testvére. Hogyan is bízhatnék meg benne? Lehet, hogy az első adandó alkalommal futna Billhez , hogy elmondjon neki mindent.
- Már tegnap is mondtam neked, hogy jelenleg téged talált meg, hogy valakin levezesse a mérgét.
- Igen, ezt mondtad, de akkor sem értem, a miértjét. - mondtam, figyelmen kívül hagyva a lányok dühödt pillantását, amiért már megint nem mondtam el nekik valamit.
- Tudod, minél híresebb az ember, annál rosszabb. Ő most egy nagyon rossz periódusban van és te pont most jelentél meg itt. A zenei ízlésed, a stílusod, minden azokra az idióta lányokra emlékezteti, akik elmebeteg leveleket, meg fenyegetéseket küldözgetnek neki, ha nem azt csinálja, amit ők akarnak. - magyarázta.
- Oké, de én erről nem tehetek. Konkrétan közöm sincs hozzá. Ráadásul úgy kezel, mintha ismerne, pedig egyáltalán nem vagyok olyan, mint amilyennek hisz. - fortyantam fel.
Abban a pillanatban úgy éreztem, ha Bill hirtelen megjelenne előttem, úgy felképelném, hogy sose felejtené el. Mégis hogy lehet egy ilyen idióta ok miatt engem csesztetni? Ki hallott ilyenről?
- Azt én is látom. De ő nem. Csak egy tanács : jobb ha minél előbb bebizonyítod neki, hogy egyáltalán nem vagy olyan, amilyennek gondol. Egyszer már beszéltem vele erről, de hajthatatlan. - sóhajtott fáradtan.
- És mégis hogyan? - kérdeztem unottan.
- Azt nem tudom . -vonta meg a vállát. - De ugye nem játszol semmilyen hangszeren? - húzta össze a szemét.
Riadtan a lányokra néztem. Az a két szempár szinte ordítva üzente, hogy hazudjak. Bár imádok zenélni és szívesen mesélek erről másoknak is, most úgy láttam, semmi jó nem származik abból, ha valaki megtudja. Főleg ha Bill fülébe jut. Azt hiszem az tenné be nála végérvényesen a kaput.
- Hangszeren? Viccelsz? Életemben nem fogtam a kezemben egyet se. - feleltem, a víz meg közben ezerszer levert.
- Szóval igen. - jött rá egyből. - Pontosan min?
Hazudozásból is meglehet bukni?
- Gitáron. - hajtottam le a fejem szomorúan.
- Ijj. - húzta el a száját. - Én nem mondom el neki, de legközelebb jobban hazudj, ha lehet. Mert ha megtudja, tuti begőzöl. És akkor nekem kell hallgatnom. - nézett rám úgy, mintha a fogát húznák.
- Megpróbálom. - feleltem, abban a pillanatban pedig belépett Bill a terembe.
Furcsa módon teljesen nyugodtnak látszott. Meg sem lepődött, hogy Tomot velünk találta, csak lazán odajött hozzánk és levágta magát egy székre. Hahh semmi patália, vagy boszorkány rituálé? Tisztára olyan, mint az április.
Mivel senki sem szólt semmit, kezdett elég kínos lenni a helyzet, amit szerencsére végül Emily tört meg. Elkezdett arról beszélni, hogy egyáltalán nem volt finom a kakaós csiga amit vett és emiatt majd beszélni fog a büfés bácsival, hogy legközelebb süssön jobbat. Máskülönben megtanítja neki.
Furcsán néztünk rá, majd elnevettük magunkat, amiért ekkora sületlenséget hordott össze. Igen, még maga az ördög is felnevetett. Sőt, még azt is megmondta neki, mik azok az ételek, amiket jó a büféből megvenni. Nem viccelek, ha azt mondom, Em egyből felírta magának őket. Már várom is a holnapot. Biztos feltankol.
Elég könnyedén ment ezután a beszélgetés, igaz, Bill egyszer sem szólt hozzám, és én sem hozzá. Viszont észrevettem, hogy mikor én beszéltem, vagy szóltam hozzá valamihez, végig figyelmesen hallgatott. Mintha elemezte volna minden gesztusom és mondatom. Elég kellemetlenül éreztem magam, de megpróbáltam nem törődni vele.
De azt legalább megtudtam, hogy Tom tényleg állta a szavát és végig odafigyelt arra, hogy semmi olyat ne kérdezzen, ami utalna a hobbimra. Talán rendesebb, mint első látásra hittem. Egy kicsit el is szégyelltem magam, amiért olyan goromba voltam vele először.
Ó és ha már Tomnál tartunk, Angel is barátságosabban viselkedett vele. Valószínűleg ennek hozzám van köze, de az csak jó, ha nem utálja. Ez persze Tomnak úgy láttam, nagyon is imponált.
Mikor elkezdődött az óra, minden teljesen rendben ment. Bill nem piszkált és nem is hozott kellemetlen helyzetbe. A végén már esküszöm, szinte vártam, mikor teszi meg. De nem tette. Épp emiatt, Mr. Morcos is békén hagyott, főleg miután megtudta, hogy mindent megcsináltam amit kellett. De komolyan, amint belépett, már egyből azzal kezdte, hogy sikerült e elintéznem az irataim. Így már az egész osztály tudott arról, hogy le kell fénymásolnom a dokumentumaimat holnapra. Még arra is megkérte az osztályt, hogy ne felejtsenek el emlékeztetni engem. Hát nem figyelmes? A tanárok gyöngye ez a pasi.
Az osztályfőnöki után még egy töri órát kellett kibírnunk, de szerencsére ez volt az első óránk Elias Schmitzel, szóval elég lazán telt. Ő egyébként a húszas évei közepén járó fekete hajú férfi, aki a tantárgyától függetlenül nem egy begyöpösödött tanár. Vagyis jelenleg ezt az oldalát mutatta meg nekünk. Majd a következő órán úgyis kiderül, farkas-e vagy ember.
Töri után a suli előtt lévő egyik padon várakoztunk, hogy Charlie felvegyen minket. Már vagy 10 perce ott ültünk, de nem volt sehol.
- Felhívom. - mondta Em és már hívást is indított.
Már vagy hatszor kicsörgött, mire Charlie felvette. Kiderült, hogy egy bonyodalom adódott a munkahelyén, emiatt sajnos nem tud értünk jönni. Többször is bocsánatot kért, végül azt mondta menjünk haza busszal, mivel anyának is vele kell lennie.
- Klassz. És most mit csinálunk? Másfél óra, mire jön a következő busz. - nyavalyogtam. Na nem a várakozás miatt, hanem mert elég gyorsan elkezdtek gyülekezni a viharfelhők és a szél is hűvösebben kezdett fújni, amitől már fáztam.
Aztán ahogy oldalra néztem, láttam amint Tom és Bill lépett ki az iskolából és jól láthatóan egy autó felé tartottak. Á szóval már van jogsijuk.
Azonban mielőtt beszállhattak volna, Tom megpillantott minket és egyből odasietett hozzánk. Természetesen Bill is vele tartott.
- Hát ti? Vártok valakire? - kérdezte mikor odaért.
- Apukámra. De az előbb azt mondta nem tud értünk jönni. Szóval várhatunk vagy másfél órát a buszra. - felelte fáradtan.
- Nem tudjátok, hogy jön e előbb is? - érdeklődött Angel.
Tom pár pillanatig vacillált, majd mint aki végül döntésre jutott, laza mosollyal tekintett ránk.
- És mi lenne, ha hazavinnénk titeket? - ajánlotta fel.
- Hogy mi ? - kérdeztük Billel ugyanolyan riadtan egyszerre. Mikor pedig találkozott a pillantásunk, azonnal félrekaptuk a fejünket.
Még hogy egy kocsiban Billel? Bőven elég, ha az osztályban ki kell bírnom mellette, akkor még önként is?
- Á, nem akarunk nektek problémát okozni. Majd megvárjuk. - vágta rá egyből Emily, mivel neki is feltűnt, hogy ezzel mi is a probléma.
- Ne viccelj már. Mindjárt esni fog, szóval ha nem akartok megázni, gyertek. Na?
Összenéztünk a lányokkal, majd beletörődően bólintottam. Csak azért, mert én nem akarom, nem szeretném, hogy nekik is rossz legyen. Ennyire nem lehetek önző.
- Megyünk. És köszi szépen. - mondta végül Angel.
- Nem téma. - vigyorgott boldogan. - Gyertek. - intett és elindultunk a kocsija felé. Én és Bill elég feltűnően kelletlenül, de mindegy. Kicsit sem lepődtem meg, amikor megpillantottam az ezüstszürke Audit, ami ráadásul a legújabb széria. Wow. Még Charlie-énál is jobb volt, de pszt. Jobb, ha nem tudja.
Az út alatt két ember kivételével, mindenki jól elcseverészett a másikkal. Persze a többiek is érezték, hogy nagyon nem stimmel ez a helyzet miattunk, de úgy tettek, mintha észre sem vennék.
Mikor megérkeztünk, konkrétan majdnem elkezdtem futni a házunk felé, csak megállított Tom újabb ajánlata, miszerint ha holnap, vagy máskor ilyen problémánk van, ő szívesen elhoz minket megint. Fogalmam sincs honnan jön a srác hatalmas kedvessége, de ha azt mondom, Bill olyan képet vágott, mint amikor egy kisgyereket fogorvoshoz rángatnak, még akkor elég kedvesen fogalmaztam.
Emilyék mondjuk kedvesen megköszönték, majd mikor látták, hogy már tényleg nem bírom tovább Billt elviselni, elbúcsúztak és bemehettünk a házba. Na ott teljesen kiakadtam.
- Megőrültetek???!! Most komolyan nem lehetett nemet mondani?!
- Jó, bocsi, de tökre bírom és nem akarok bunkó lenni vele. - felelte szomorúan és láttam rajta, mindjárt el is sírja magát. Azonnal megbántam, amit mondtam.
Amilyen gyorsan ideges lettem, olyan hamar le is nyugodtam, mert beláttam, nem voltam igazságos vele szemben. Végre talált itt egy olyan embert, akivel pár nap alatt olyan jóban lett, ahogy azelőtt mással soha. Épp emiatt, nem haragudhatok rá és véletlenül sem juthat eszembe olyasmire kérni, amit ő nem akar.
És ez így van a minket csendben figyelő Angellel is. Ő hiába jött ki mindenkivel, sosem kötött életre szóló vagy komoly barátságokat, szóval tőle meg alapból nem tilthatom meg a társaságot. Főleg, mert ma úgy láttam, velük tényleg jól érezte magát, és azt a hűvös maszkot is levetette, amit mindig visel mások előtt.
Egyébként is ki vagyok én, hogy megmondjam mit csináljanak? Nekem van problémám Billel, nem nekik.
- Ne haragudj. Kicsit túlreagáltam - öleltem meg.
- Nem baj, csak ne légy mérges rám. - felelte, mire elnevettük magunkat. Valószínűleg ő is elképzelte, milyen hülyén nézek ki olyankor.
- Ajj, hogy mennyi gond van veletek. - forgatta a szemeit unottan, de azért ő is odajött, hogy megöleljem.
Később a szobámban azt a rajzot tanulmányoztam, ami Bill szemeit ábrázolta. Hogy lehet egy ilyen szemét srácnak, ilyen gyönyörű szeme? Az élet teljesen igazságtalan.
Hirtelen ötlettől vezérelve úgy döntöttem, mindenképp bebizonyítom ennek az idiótának, hogy nem az vagyok, akinek gondol. Ha már elkerülni nem tudom, akkor muszáj kihoznom belőle a legjobbat. Vagy legalábbis ha nagyon pozitívan állok hozzá, akkor így gondolom.
Valahogy így történt, hogy a következő hetekben, vagyis ebben az 1 hónapban, egyszer sem zavartatva magamat, megmutattam Billnek, ki vagyok valójában.
Igaz, ugyanúgy előfordult, hogy piszkált vagy bunkózott, leginkább akkor, ha Georg elkezdett velem beszélgetni. Igen, párszor odajött a srác a termünkhöz, illetve be is jött az osztályba. Na nem konkrétan miattam, de valamiért velem is beszélgetni akart. Ilyenkor Bill vagy elment tőlünk, vagy gyilkos pillantásokat küldött nekem, mikor válaszoltam Georgnak. Nem értem ilyenkor mi ütött belé, de nem volt már energiám kideríteni. Ha meg lett volna, amúgy is elküldött volna melegebb éghajlatra.
Tehát ha nem volt Georg, egész jól elviseltük egymást. Nem vitatkoztunk, és ha a többiekkel - Emily, Angel, Tom - beszélgettünk az osztályban, akkor is rendben ment minden. Sőt, eljutottunk odáig, hogy egymáshoz szóltunk és kérdeztünk is a másiktól, ha elkezdett mesélni valamit.
Mikor egymás mellett ültünk, egyre kevesebbszer állított be totális idiótának. Na persze, ehhez az is kellett, hogy nagyon odafigyeljek arra amit mond. Na meg én is megszívattam egypárszor, nehogy már csak ő szórakozzon. Egyik nap például egész órán bökdösött a tollával, amitől tele volt a karom kék pöttyökkel, én meg mikor már megelégeltem, a fehér filctollammal egy hatalmas csíkot húztam a fekete nadrágján. Annyira ideges lett, hogy elkezdett hangosan káromkodni, pont az osztályfőnök óráján, aki azonnal kiküldte a teremből. Eredetileg máshova akarta, de az ikrek különleges helyzete miatt ezt nem tehette meg.
Szóval Mr. Morcosnak elég sok fejfájást okoztunk. De legalább Bill visszavett egy kicsit, mert már tudja, hogy visszavágok neki ha nagyon muszáj.
Ezeken kívül azt kell mondjam, kezdtünk egész jó haverokká válni, amit 1 hónappal ezelőttig teljesen elképzelhetetlennek tartottam.
A dolgok alakulásában nagyban segített Tom is, aki szünetekben sokszor odajött hozzánk, így Bill sem tehetett mást, ha a tesójával akart lenni. Illetve délutánonként egyre többször fordult elő, hogy ők vittek haza minket. A kezdeti ellenkezések ellenére, nem is az, hogy megszoktam, de beletörődtem. Ahogy Bill is. Legutóbb még a kocsiban is váltottunk pár szót, a többiek legnagyobb döbbenetére.
Tommal egyébként egész jóba lettünk, ami nem is olyan hihetetlen, hisz ha valaki olyan vicces, laza és nyitott, mint ő, akkor elég gyorsan összebarátkozik vele az ember. És el nem tudom mondani, mennyire hálás vagyok neki, amiért eddig becsületesen megőrizte a zenélős titkomat. Tényleg igazat mondott nekem az első napon, hogy csak segíteni szeretne nekem. Időközben amúgy az is kiderült, hogy egy elég türelmes és megfontolt srác is. Ki gondolta volna? Ez az oldala természetesen Angelnek is megtetszett, így egy kicsit másképp kezdett hozzáállni, amitől Tom elég lelkes lett, mert ugyanúgy próbálkozik a húgomnál. Eddig semmi furcsát nem csinált, szóval nem léptem közbe.
Csakhogy másokat se hagyjak ki: Gustavval sikerült többet beszélgetnünk, mikor a folyosón találkoztunk vele, és a közhiedelemmel ellentétben, nem minden esetben a legcsendesebb srác, ahogy azt az újságokban hallani. Sőt, tud elég életvidám és vicces lenni. Vele igazából pár beszélgetés után össze lehetett haverkodni, annyira nyílt személyiség. Ha valakire azt akarod mondani, hogy jó ember, hát ő pontosan az. Igazából az is tetszett, hogy szereti a Metaliccát. Bár nekem nem a Black album a kedvencem, hanem a Master of Puppets, azért jól elbeszélgettünk róla.
Ami Emilyt illeti, úgy látjuk Angellel, tetszik neki valaki, de eddig nem tudtunk rájönni, kicsoda. Fura, mert általában olyan , mint a nyitott könyv, de most harapófogóval se tudnánk kihúzni belőle a választ. Sajnos még Tom sem tudja , ki az. Oké, vele valószínűleg nem igazán szoktak ilyesmiről beszélni.
Az osztályból pedig eddig Henryvel jövök ki a legjobban, aki minden nap odajön hozzám beszélgetni. Mivel ez az én padomnál szokott történni, kiderült, hogy Billnek egyáltalán nem tetszik Henry jelenléte, így azóta én szoktam odamenni őhozzá. Milyen kis akaratos, nem?
Szóval összességében azt hiszem kezd végre minden a helyére a kerülni. Legalábbis addig, amíg Bill meg nem tudja, hogy zenélek. Azt hiszem, addig minden rendben lesz.
Viszont nem fogok lemondani erről a hobbimról. Otthon ugyanúgy játszom, és a lányokkal néha még a garázsban is próbálunk egy-egy délután. Persze a lehető leghalkabbra próbáltuk venni a figurát, nehogy a végén valaki meghallja.
***
Péntek délelőtt épp Tommal beszélgettem az egyik együtteséről, amit mindenképp megakart mutatni, mikor felfigyeltem Emily és Henry párbeszédére. Épp arról volt szó, hogy Henry mit szeret leginkább csinálni. Ezzel nincs semmi baj, de a válasszal igen. Ugyanis Henry basszusgitáron szeret játszani a legjobban.
- Nahát tényleg? - ámuldozott. - Hé, Rave, olyannal már te is játszottál nem? - kérdezte, bennem és a többiekben pedig egy pillanatra meghűlt a vér. Ugyanis Bill, aki eddig a telefonját nyomkodta, egyből felkapta a fejét, és érdeklődve figyelt minket.- Ja, hogy a Guitar Herora gondolsz , nem? - pattantam egyből Emilyhez és úgy csináltam, mintha véletlenül nekimentem volna, amitől felszisszent.
- Aha. - nevetgélt Em, miközben az oldalát fájlalta.
- Guitar Herozol? - kérdezte Bill. Hiába kerestem az arcán valamit, ami elárulja, mit gondolhat, egyszerűen leolvashatatlan volt.
- Igen. - vontam meg a vállam. - Miért? - erőltettem lazaságot magamra.
- Semmi. Jó játék. - felelte és újra a telefonját nyomkodta.
A többiekkel szinte egy emberként lélegeztünk fel, majd idegesen bámultunk Emilyre a felelőtlensége miatt. Kivéve Henry, aki értetlenül kapkodta a fejét. Egyszer muszáj lesz beavatni, na de nem pont most.
Az izzasztó helyzet után a továbbiakban már nem volt semmilyen probléma, egészen az utolsó óra előtti szünetig, amikor Tom magával rángatott a folyosóra, pontosan oda, ahová az első nap is vitt.
- Segítened kell. - nézett rám kétségbeesetten. Hű ilyet sem látni minden nap.
- Oké, de miben?
- Elhívtam a húgodat, hogy ma délután lenne-e kedve elmenni valahová.
- Ez nagyszerű. De mi van vele?
- Hogy igent mondott. Pedig sose mond. Én meg ma csak random megkérdeztem. - magyarázta gondterhelten. Erről nem is tudtam.Vajon mikor hívhatta el?
- De hát ez jó hír nem? Elvileg erre vártál idáig. - értetlenkedtem. Pasik. Problémáznak a nemen, aztán meg az igenen.
- Igen, de már megígértem Billnek, hogy elmegyek vele a városba csinálni valamit.
- Ó, már értem. Hát, akkor mond le. - vágtam rá egyszerűen.
- Ha lehetne, megtenném. De már nagyon rég nem volt bent csak úgy mászkálni, és látom rajta, hogy kész van a bezártságtól.
- Akkor mond le a tesómat. - mondtam a másik választ. Még mindig nem értettem, miért kell ebből olyan nagy port kavarni. Egyiküket lemondja és gond letudva.
- Te. - világosodott meg. - Te elmehetnél vele.
Elsőre nem tudtam válaszolni neki, ugyanis bele telt egy pici időbe, mire felfogtam, mit is mondott.
- Én. Meg Bill? - kérdeztem, mire bólintott. - Vele lenni délután? - kérdés, bólintás.
- Oké...Te teljesen megbolondultál?! - emeltem fel a hangom, mire egyből befogta a kezével a szám.
- Jó, tudom, ez nagyon spontán, de rajtad kívül senki sem ér rá. Hidd el, többször is végiggondoltam. Ha lenne más, nem téged kérnélek. - magyarázta, mikor pedig úgy látta, hogy nem fogok kiabálni, levette a számról a kezét.
- De mi van, ha nemet mond és ott hagy a francba?
- Nem fog. Többet ér neki, hogy végre a városban legyen. A lényeg, hogy ne legyen egyedül. Na meg, itt az ideje, hogy úgy ismerkedjetek, hogy mi nem vagyunk ott. - tapintott rá a lényegre. Jó, hiába vagyok Billel beszélő viszonyban, soha nem voltam vele az első találkozásunk óta kettesben. Valóban ki kellene deríteni, hányadán is állunk.
- Legyen. - egyeztem bele, mire egyből felvidult a feje. - De ezért kárpótlást kérek.
- Megkapod. - borzolta össze a hajam, amitől akaratlanul is felnevettem. Aztán, mikor nem figyelt, elloptam a sapkáját és egészen a teremig futottam vele. Ott persze utolért és amint visszaszerezte a sapiját, úgy elkezdett csikizni, hogy majdnem a földön fetrengtem.
- Látom elvagytok. - nézett ránk furán Bill, mi pedig azonnal abbahagytuk a hülyülést.
- Pont beszélni akartam veled valamiről. - tette vissza a fejére a sapkáját Tom.
Bill csak biccentett, majd némán kimentek a teremből.
Nem tudtam, meddig fognak beszélni, de addig kihasználtam a helyzetet és gyorsan odamentem Angelhez, hogy kifaggassam .
- Te igent mondtál? - lepődött meg teljesen Emily. Nem csodálom. Tom vagy számtalanszor hívta el mindenhova a húgomat, de Angel eddig kitartóan hárította a meghívásokat.
- Jaj lányok, ez csak egy délután, nem leánykérés. - felelte unottan. - Nem nagy dolog.
- Tudod, ha valaki annyiszor mond nemet Tomnak, mint te, akkor igenis az.
- Ott a pont. - helyeselt Em.
- Jó, igazatok van. - ismerte be. - Mivel ha úgy vesszük tud normális lenni, meg nem is ronda, úgy döntöttem, egyszer belefér.
- Hűű. - mondtuk egyszerre Emmel.
- Most mi van? Úgy néztek, mintha ez lenne a világ nyolcadik csodája.
- Neked bejön . - vigyorgott Emily úgy, mint a tejbetök.
- Mi? Dehogyis. - vágta rá túlságosan is gyorsan.
- Jé, még el is pirult. - piszkáltam meg a pofiját, ami egyre melegebb és vörösebb lett.
- Én még nem láttam a fejét ilyen színben. - ért hozzá Emily is Angel arcához.
- Remélem, jól szórakoztok. - dünnyögte idegesen.
- Nagyon. - vigyorogtunk Emilyvel továbbra is.
- Uhh, visszajönnek. - vette észre Em az ikreket, mi pedig azonnal visszaültünk a helyünkre. Vagyis csak én, mert Emily alapból Angellel volt, mielőtt a fiúk kimentek.
Bill teljesen nyugodtan ült le mellém, az arcán nyomát sem láttam idegességnek. Értetlenül néztem Tomra, aki csak mosolyogva felmutatta a hüvelykujját, hogy minden rendben. Fura. Nem akarom elhinni, hogy ilyen könnyedén ment.
Boldog voltam, hogy Angelnek végre megtetszett valaki, és még annak is örültem, hogy pont Tom az. Valószínűleg egy fantasztikus délutánnak néznek elébe, úgy mint a többiek, amíg én Billel leszek.
Amúgy az rendben van, hogy Tom megbeszélte vele, de Bill amióta bejött a terembe, egy szót sem szólt. Nem is tudom, de neki nem kéne velem megbeszélnie, hogy akkor mi legyen és hogy legyen?
Szinte egész órán azon agyaltam, hogyan kérdezzek rá úgy, hogy ne kapjak valami megjegyzést is mellé.
Már csak öt perc volt vissza az órából, amikor felém fordult és halkan megkérdezte:
- Akkor jössz délután?
- Igen. - feleltem, mire csak bólintott és visszafordult. Ó, szóval részéről ennyi volt a kommunikáció.
Félve, de azért tettem egy próbát.
- És hová szeretnél menni?
- Még nem tudom. De úgyis haza kell ugranunk előtte.
- Miért?
- Így nem mászkálhatok. - mutatott magára. Ohh el is felejtettem, hogy őt a városban felismerik és be kell öltöznie. Hm. Akkor viszont látom a Kedves Sapkás Srácot? Régi szép idők. Szip-szip.
Bill egyből rájött mire gondolok, ugyanis rögtön be is oltott:
- Csak azért, mert beöltözöm, még nem leszek Gandhi.
- Nagy kár. Akkor legalább bírnálak. - feleltem unottan.
Bill csak mosolyogva csóválta a fejét a válaszomon, de nem mondott semmit. Azta, ilyen is van ám néha.
Mikor vége lett az órának, elbúcsúztam a lányoktól, akik sok szerencsét kívántak nekem. Vagyis, mennyire számít jókívánságnak, ha azt mondják, „lehetőleg ne öljétek meg egymást egy perc alatt” ? Angelt kicsit félve engedtem el, de ugyanakkor nagyon drukkoltam azért is, hogy minden jól menjen. Bízom benne, hogy Tom nem csinál semmi hülyeséget.
Billel a parkoló felé mentünk és majdnem megkérdeztem tőle, hogy fogunk mi hazamenni, ha Tomnak van csak itt kocsija. De csak majdnem. Ugyanis Bill egy fekete audihoz sétált, amelyről azt feltételeztem, az övé lehet. Nem szegények, szóval biztos megengedhetnek maguknak több kocsit is. De minek jöttek külön? Ugyanis Tom az előbb hajtott el a tesómmal.
- Mielőtt megkérdeznéd, ma direkt jöttünk Tommal külön autóval. - felelte Bill, mikor meglátta az eltöprengett fejemet.
- Miért?
- Reggel el kellett intéznem valamit és előbb bejöttem. – felelte, majd intett a kezével, hogy szálljak be.
Ez érdekes infó, mert ma nem velük jöttünk, hanem Charlieval.
A hazaút eseménytelenül és iszonyatosan nagy csendben telt. Csak a rádióban lévő zene volt az egyetlen, ami valami zajt generált. Ha végig ilyen sokat fogunk beszélni, akkor egy érdekes délutánnak nézünk elébe
- Egy fél óra múlva legyél kint. – közölte, azzal pedig el is indult a házába.
- Fél óra ??? - kiáltottam utána, de addigra már becsukta az ajtót.
Hm. Nőként fél óra alatt letusolni, sminkelni, hajat igazítani és felöltözni, igazi kihívást jelentett számomra. A tusolásnál például annyira siettem, hogy csináltam egy hátra szaltót, amint kiléptem a zuhanyzóból. A sminkelést kétszer kellett kezdenem, mert a nyomorult szemhéjtus először nem akart fogni, majd úgy megindult benne a festék, hogy a jobb szemhéjamon lett egy fekete paca. És csak még ezután jött a feketeleves, mert nem találtam a fekete ingemet sehol sem. Kezdtem hiszti rohamot kapni, miszerint nem vagyok képes soha semmit megtalálni, aztán hagytam a francba a hülye inget és felvettem egy fekete pántos pólót, amihez volt egy rácsos, hosszú ujjú felső kiegészítőnek. Elég merész darab, de ez volt legelöl és tényleg sietnem kellett. Ehhez felvettem a piros-fekete kockás rakott szoknyám, hozzá a piramis szegecses övemet, majd a fekete combharisnyámhoz felhúztam a szokásos bakancsom. Még felraktam egy szegecses karperecet, meg a szokásos nyakláncomat kiegészítőnek és már meg is voltam. Végül eszembe jutott, hogy felvegyek egy bőrdzsekit, nehogy fázzak, meg raktam el esernyőt is, hátha kellene. Egy öregasszony megirigyelné ezt a gondolkodásmódot, de komolyan.
Mire kiértem, már 5 perces késésben voltam, de sehol sem láttam Billt. Nem mehetett még el, mert a kocsi ugyanúgy a házuk előtt állt. Busszal meg gondolom, csak nem megy.
Két perccel később sietve jött ki a házból. Egy szürke pólót, bőrkabátot, farmert és tornacipőt viselt. Fekete, szőke melíros haját pedig a baseball sapka alá rejtette. Először nem tudtam, mi a furcsa rajta, aztán észrevettem, nincs rajta smink. Más lett az arca ettől, de még így is jóképű srácnak nevezném. Sajnos.
- Bocs a késésért, de nehéz volt leszedni a sminket. – tette fel a napszemüvegét. Most már pontosan úgy festett, mint az a srác, akit szívesen ismertem volna meg jobban. Csak hát, ő Bill.
- Semmi gond, én is késtem. – vallottam be, amire csak bólintott és beszálltunk a kocsijába.
- Amúgy valami domina vagy másodállásban? – kérdezte vezetés közben.
Valahogy éreztem, hogy megjegyzést fog tenni a fölsőmre.
- Hát persze. Manapság abban van a pénz nem? – gúnyolódtam, mire elnevette magát. Hahh, talán ez az első alkalom, hogy így látom nevetni.
- Amúgy meg, csak nem találtam az ingem és ez volt kéznél. – magyaráztam
- Ez a te dolgod. – vont vállat. – Te kis domina. – vigyorgott pimaszul.
- Egyszer tutira kinyírlak. De tényleg. – nyomatékosítottam, mikor még jobban elkezdett röhögni.
Úgy érzem, nem vesz komolyan. Az út Wolmirstedtig kb. a másik vérszívásával telt, de pozitívum, hogy egyszer sem vesztünk össze. Habár, még van arra is időnk.
- Ezt a napot eredetileg Tommal terveztem, de ha már így adódott, megmutatom, hova szoktam járni. – jelentette be, én pedig követtem az első üzletbe, ahova benéztünk.
Azt hittem, egy plázába, vagy valami nagyon drága helyre cipel, de meglepetésemre egy totál eldugott, isten háta mögötti ruhaboltba mentünk, ami nagyon hajazott egy turkálóra. Biztos valami magánszemélyé a bolt, mert olyan ruhákat árult, amiket nem látni tömegével az utcán. Sőt, pl. egy citromsárga, csipkével díszített topból is csak három darabot láttam. Más színben, pedig egyáltalán nem raktak ki belőle. Viszont sok olyan ruhát találtam, amik pont az én ízlésemnek feleltek meg. Elsőre azt sem tudtam, mit nézzek meg először. Nem vagyok az a fajta, aki órákat tölt vásárlással, de most 2 napot is maradtam volna, csakhogy mindent rendesen megnézzek. Valahogy így gondolhatta Bill is, ugyanis az egyik pillanatban még láttam, a másikban már nem. Az viszont feltűnt, hogy egyre több ruhát tart a kezében, amikkel fél órával később be is ment egy próbafülkébe. Egy táblán az állt, három ruhánál nem lehet bevinni többet, de az eladót egy cseppet sem zavarta, mennyit vitt be Bill. Valószínűleg törzsvásárlónak számít itt vagy valami.
Amíg Bill ruhát próbált, megpróbálkoztam egy sötétvörös fölsővel én is, csakhogy elüssem az időt. A V kivágása miatt nem éreztem jónak, vagyis úgy ítéltem meg, túl sokat mutat a mellemből, így inkább vissza is raktam oda, ahol találtam. Majd legközelebb.
Bill öt perccel később végzett a próbálgatással, de amilyen sok ruhát vitt magával, annyival kevesebbel állt a kasszához. Egészen pontosan két darabbal. Nahát, akkor pont olyan válogatós lehet, mint én.
- Hát te? Nem vettél semmit? - csodálkozott kifelé menet.
- Elég finnyás vagyok ruhavásárlás terén. Ehhez a helyhez több idő kell.
- Ha gondolod, eljöhetünk ide máskor is. - ajánlotta fel teljesen lazán, én meg nekimentem a szembejövő oszlopnak, annyira meglepődtem.
- Jesszus! Jól vagy? - segített fel a földről, majd az arcomat tanulmányozta, nincs-e valami bajom.
Hm. Azon kívül, hogy a közelségétől egyre melegebbnek érzem a fejem? Akkor végül is semmi.
- Azt hiszem. - masszíroztam a homlokom. Uhh, jól nekimentem.
- Akkor hány ujjam van? - mutatta fel a mutató és középső ujját.
- Kettő. - feleltem amolyan "ez most komoly" pillantással.
- Téves. Öt. Azt hiszem, kórházban a helyed. - tettetett aggodalmat.
- Haha. Nagyon vicces. - gúnyolódtam, mire elröhögtük magunkat.
- Na gyere, van még más is, amit látnod kell. - mondta, én pedig mosolyogva követtem.
Amilyen nyögvenyelősen indult a délutánom, végül egészen jól éreztem magam Billel. Megmutatta a kedvenc gyorsbüféit, némelyiket tisztes távolságból, mert úgy vélte, ott könnyen felismernék. Az egyikbe viszont be is ültünk és azt kell mondjam, ott ettem a legfinomabb hamburgert, pedig sok helyen jártam már.
Még benéztünk pár üzletbe is, ahonnan a fellépőruháit szokta összeválogatni, ugyanis utálja, ha megakarja valaki szabni neki, hogyan öltözzön. Ezzel mondjuk teljesen egyetértek.
A végére még a kínos csendek is kezdtek eltűnni, ami nagy dolog, ha rólunk van szó. Sőt, egész sokat nevettünk és kevesebbet gúnyolódott rajtam, mint szokott. Talán kezdi végre belátni, hogy nincs igaza?
Bármennyire is kezdtem tényleg jól érezni magam vele, a szórakozásunk a végéhez közeledett, így amíg még világos volt, autóba ültünk és hazafelé tartottunk. Bill azonban ahelyett, hogy hazavitt volna, leparkolt egy játszótér közelében, Grauschleierben. Naplementéig csak percek lehettek vissza, Bill pedig amint kiszálltam, megfogta a csuklómat és a játszótér felé kezdett el rohanni velem.
- Miért jöttünk ide? - fájlaltam az oldalam, mert olyan gyorsan futott velem, amire az én szervezetem nem igazán készült fel. Hát, nem vagyok egy Rocky Balboa.
- Mert ez az én különleges helyem. - mutatott körbe.
Körülnéztem. Mint már mondtam, egy játszótéren állt meg velem. Nem láttam rajta semmi különlegeset. Csak egy átlagos játszóteret hintákkal, homokozóval, csúszdával és egy gömb alakú mászókával, aminek a belsejét üregesen hagyták hogy ellehessen benne bújni. Az egész játszóteret pedig négyzet alakban kerítették be fákkal és bokrokkal.
- Ez lenne a te...különleges helyed? - értetlenkedtem. Egy rockszártól azért mást vártam.
- Ha még vársz pár percet, megérted.
Úgy tettem, ahogy mondta. Vártam. Pár perc elteltével észrevehetően kezdett lemenni a nap. És ahogy újra körbenéztem, rájöttem, mit értett Bill a "különleges hely" alatt.
A lenyugvó nap ugyanis gyönyörűvé varázsolta az unalmasnak mondható helyet. A bíborszínű sugarak rávetődtek a fák, bokrok leveleire, melyek ettől úgy festettek, mintha csak lángba borulnának. Ezt a színt a játszótéren lévő dolgok is felöltötték és ahogy visszaverődtek, úgy tűnt, mintha ki lenne világítva az egész hely. Sosem láttam még ennél szebbet. Mintha csak egy tündérmesébe csöppentem volna.
Csodálatom az arcomra is kiülhetett, mert Bill büszkén vigyorgott mellettem.
- Már érted?
- Ez gyönyörű. Gyakran jársz ide?
- Ha nem kell mindenhova a bandával mászkálnom, akkor ha tehetem, eljövök ide. Miért? Csak nem tetszik?
- Amíg itt lakunk, azt hiszem ez lesz az én kedvenc helyem is.
- Amíg? - lepődött meg.
- Aha. - tanulmányoztam a földet. - Egy kicsit régebben említettem neked, hogy a szüleim miatt sokat költözünk. Ez olyan, mint nálatok a turnézás. Valószínűleg most sem lesz másképp. Ha minden úgy alakul, akkor egy évig maradunk. Elvileg.
- Értem. -felelte némi szünet után. Az a furcsaság az arcán...Csak nem..Csalódottság??
- Nahát! Csak nem hiányoznék? – gúnyolódtam. Épp elégszer átvágott már. Nem fogok újra és újra bedőlni neki.
- Ne reménykedj. – intett le unottan.
- Eszembe sem jutott aranyom.
- Elhiszem. Aranyom. – vigyorgott kajánul, ami egy figyelmeztetés is egyben: ezzel a szóval még szívatni fog. Kiöltöttem rá a nyelvem.
- Bekaphatod.
- Azt hittem lány vagy. De ha nem, akkor nem tudom, mi az a két kinövés a mellkasodon. – mutatott felém.
- Ehh. Ha megakarsz halni, csak kérned kell.
- Próbálkozni szabad. – nézett rám teljesen öntelten. Még ilyet!
- Megy anélkül is. – indultam el felé, mire nevetve elkezdett a játszótér belseje felé futni.
Utólag már nem biztos, hogy jó ötletnek tartanám Billt kergetni. Mert ennek a fogócskának nem lett olyan jó vége, mint amilyenre számítottam. Egyszer ugyan sikerült megfognom a pólóját és már majdnem örömtáncot is jártam, csakhogy szerencsétlenségemre ki is nyújtottam. Valószínűleg bepipulhatott, mert elsötétült a tekintete és csak annyit mondott: „fuss, ha kedves az életed”. Nekem se kellett kétszer mondani. Rohantam előle, ahogy csak bírtam, de gyorsabbnak bizonyult nálam. Hiába vékony, attól még fiú. Hátulról átkarolva kapott el, a lendülettől viszont mindketten a földre kerültünk. Bill konkrétan rám esett.
Próbáltam lelökni magamról, de csak annyit értem el vele, hogy mindkét karom a fejem fölé, pontosabban a földnek szegezte. De innentől fogva eltűnt a bohémság mindkettőnkből. Annyira közel volt az arca az enyémhez, hogy szinte éreztem a leheletét. Pont úgy, mint mikor először találkoztunk. A szemébe néztem, pont úgy, mint akkor. A tekintete viszont most más volt. Hiába kérdeznék, nem tudnám megmondani, miben. De nem volt gúnyos. Nem láttam benne megvetést. Úgy láttam, most nem kellene tartanom tőle, mégis féltem.
Az arca kipirult, fogalmam sincs miért. Kisimított egy kósza tincset az arcomból, majd közelebb kezdett hajolni hozzám. Pont úgy, mint akkor. A szívem gyorsabban kezdett el verni és valami furcsát is éreztem a gyomromban. Csakhogy ezúttal, elfordítottam a fejem.
- Már sötétedik. Ideje mennünk. – szóltam halkan.
- Igazad van. – engedett el, majd segített felállni. Indulnunk kellett volna, mi mégis egy helyben álltunk. Szinte hallottam, ahogy kattog mindkettőnk agya. Végül úgy döntöttem, megpróbálom más irányba terelni a kialakult kínos csendet.
- Tudod, ha legközelebb tönkreteszem a pólódat, inkább beszéljük meg és ne kergetőzzünk, mint a gyerekek. – tettem csípőre a kezem és tettetett szigorral néztem rá.
- Csak hogy tisztázzuk: te kezdtél el kergetni.
- Aha. „Csak hogy tisztázzuk” : te szóltál be. – kontráztam.
- Legközelebb egy kevésbé okos lánnyal fogok barátkozni. – tűnődött el.
- ÚÚÚ. Ezek szerint okosnak tartasz? – vigyorogtam.
- Hát persze. Egy géniusznak. – forgatta a szemét szórakozottan.
- Éljen. – körbetekintettem. – Most már tényleg menjünk.
- Ahogy akarod. Aranyom – röhögte el magát, miközben a kocsi felé indult.
- Hagyjál már! – szóltam rá, mire újból csak felröhögött. Hahh. Még jó, hogy van tekintélyem, mi?
Aztán, miközben tovább hülyéskedtünk, tényleg elindultunk haza. Amint elköszöntem tőle, egyből felrohantam a szobámba és magamra zártam az ajtót. Tudtam, hogy anyuék és a lányok perceken belül keresni fognak, hogy meséljek nekik. Illetve én is tudni akartam, milyen volt ma Angelnek Tommal.
Viszont szükségem volt legalább tíz percre, hogy megemésszem mindazt, ami ma történt. Túl sok kérdés repkedett a fejemben, és túl sok olyan, melyekre fogalmam sincs, milyen választ kaphatnék. A mai nap folyamán kiderült, Bill mégsem az a szörnyeteg, amilyennek mutatta eddig magát előttem. Tud kedves lenni, és nagyon jó humora van. Legtöbbször olyan, akár egy kisgyerek, de mindig tudja, mikor kell komolynak lennie. És engedte, hogy mindezt ma lássam. Megmutatta a számára legkedvesebb helyet is Grauschleierben . Ezek alapján bíznom kellene benne egy kicsit, de vegyes érzéseim vannak iránta. Ma délután a játszótéren olyasmit éreztem, amit azelőtt még soha. Illetve egyszer igen, de az is több mint egy évvel ezelőtt volt. Csak az egy kicsit sem hasonlítható a jelenlegi érzéseimhez. Mert most ideges leszek, ha a közelemben van. És ha belegondolok, mi történt volna akkor, ha nem fordítom el a fejem, szinte levegőt is elfelejtek venni. De most sokkal okosabb vagyok, nem úgy, mint régen. Mert most tudom, hogy hiába tűnt komolynak, ugyanúgy kiszúrt volna velem, ha esélyt adok rá. Igen. Pont úgy, mint akkor Ő.
