Na ahogy ígértem,mellékelek képet.Mostantól egy fejezethez egy kép is jár.Szóval az első akiről képet rakok fel, az Emily. Én rajzoltam,szóval a telefon kamerája miatt nem tudom, ti hogy látjátok, de remélem tetszik! :)Jó szórakozást! :D

5.fejezet:

A délutánom többi része - hála az égnek- viszonylag eseménytelenül telt, annyi különbséggel, hogy a maradék cuccunk is megérkezett, köztük az akusztikus gitárom is.

Ettől eléggé felvillanyozódtam, hisz eltelt egy kis idő mióta utoljára játszottam rajta, így a többi holmimmal együtt már vittem is be őket a szobámba.

Amint elraktam nagyjából mindent a helyére, úgy gondoltam játszok is a húrokkal kicsit és majd utána beszélem meg a dolgokat Angelékkel. Úgyis pakoltak még.

Azt a dalt kezdtem el játszani, amit még régen Angellel írtunk. Ekkor még nem ismertük annyira Emilyt, de ez volt az első dal amit csak ketten írtunk. Azóta inkább én írok, a húgom meg belejavít.

A dal apáról szólt és úgy hiszem, minden fájdalmunkat és boldogságunkat beleadtuk. Bár úgy tűnik, mintha kezdetleges lenne, és nem lenne kész, de mi pont így akartuk. Befejezetlennek. Mert a történetünk is épp olyan befejezetlen.

Még emlékszem a napra, mikor hozzánk tértél haza,

s mennyire vártuk, öledben legyünk újra.

Még látom magam előtt a boldogság foszlányát,

Majd újra csak a fájdalom árnyékát.

Ezeket az érzéseket nem tudom kitörölni,
Nincs hely, ahol elzárhatnám,
A te szavaid segítettek egykor át,
Mond, mi lesz velem ezután?

Merre vagy most? Merre jársz?

Nem látom már az út végét,
Hol a boldogság, hisz nincs vigasz
Az emléked súlya nehezíti lelkem.

Ezeket az érzéseket nem tudom kitörölni,
Nincs hely, ahol elzárhatnám,
A te szavaid segítettek egykor át,
Mond, mi lesz velem ezután?

Gondolatmenetemet és játékomat két- jelen pillanatban- zavaró tényező zavarta meg, mikor átlépte a szobám küszöbét. Emily és Angel.

- Jó, hogy jöttök.- tettem le a gitáromat az állványára és helyet foglaltam velük együtt az ágyamon. - Már beszélni akartam veletek.

- Ahogy mi is veled.- mondta komoran Angel.

Innentől, ahogy az lenni szokott, ha lányok vannak egy szobában, egy tipikus lányos beszélgetés kezdődött el.

Emily mesélt elsőként, így végre fény derült Emily és Tom hirtelen jött barátságára. Nem kell valami csodával határos eseményre gondolni, csak annyi történt, hogy amíg pakoltak, meg mosogattak, annyira eltudtak beszélgetni, hogy a másik mit szeret, hogy már azon kapták magukat, miért nem ismerték eddig a másikat. Amúgy olyan egyszerű dolgokról beszélgettek, mint a zene, a hip-hop , mint stílus ,stb. Azt mondják, fiú és lány között sose lehet barátság, azonban lehet épp ez lenne az az eset, amikor mégis?

A történet végére pedig aztántényleg úgy éreztem magam, mint a világ legszerencsétlenebb embere. Komolyan, miért nem beszélgethettem el én is így Billel? Legalább több idegszálam megmaradt volna.

- És te húgi? - fordultam Angelhez. - Úgy láttam, nem igazán kedveled Tomot.

- Nem egészen erről van szó. - sütötte le a szemét.- Csak többször is közeledni próbált és nem hagyott nyugtot nekem azután sem, hogy elutasítottam a társaságát.

- Komolyan bepróbálkozott? - hitetlenkedtem. Azt hittem, ha Emilyvel beszélgetett, biztos akar is tőle valamit. Hm. Érdekes.

- Igen. Az egyik esetnél még Emily is ott állt.

- Ja, tök vicces volt.- röhögött. - Angel elmosogatott és elakarta rakni a tányérokat, de megcsúszott vagy mi, Tom meg elkapta. Öregem, olyan volt, mint egy filmben.- ámuldozott.
Ohh, szóval nem csak engem kapott el egy Kaulitz.

- Egyáltalán nem. - háborodott fel. - Teljes mértékben udvariatlanul viselkedett. Pimaszul vigyorgott és azt mondta, sosem tartott még angyalt a karjaiban.
Azt látva, milyen hevesen tiltakozik Tom ellen, és hogy milyen ritkán látom ilyen felkavartnak, muszáj volt elnevetnem magam.
- Tessék, ilyen is csak az én nővérem lehet. Na, kösz. - húzta fel az orrát tettetett sértettséggel, de aztán rám nézett és mintha csak tudta volna, min nevetek, ő is belekezdett, Emily pedig az idétlen röhögésünk miatt szintén.
Először Emily nyugodott is meg, és azzal ahogy rám nézett,tudtam, hogy én következem. És pont emiatt már nem volt kedvem annyira nevetni.
- Na, akkor lökjed. - mutatott rám. - Mit csinált veled Bill? Eléggé feltűnő, hogy sírtál. Úgyhogy ne is próbáld meg letagadni.
Beleegyezően sóhajtottam egyet és belekezdtem a szerencsétlen sztorimba. A garázsos eset alatt láttam, egyre jobban kezdenek kiakadni ők is, és hogy nem is akarják elhinni, Bill tényleg ilyen volt velem. Majd elmondtam azt is, ami az ebéd közben történt.
- Na neee. Komoly? - hüledezett Em.
- Te jó ég! - kapott a fejéhez Angel. - Annyira a gondolataimmal voltam elfoglalva, hogy alig figyeltem, mi van körülöttem. Bár.. feltűnt,Bill furcsa vigyorgása. - töprengett el.
- Ajj, annyira ciki volt. - temettem a tenyerembe az arcom. - De ha ez nem lett volna bőven elég, mást is csinált.
- Na basszus! Már hallgatni se merem. - húzta a száját Emily.
Folytattam. Részletesen elmondtam ezt is, és a "majdnemcsókot" sem hagytam ki.
-....aztán sírva fakadtam és bementem a szobámba. A többit meg tudjátok.- fejeztem be a mesélést.
- Ez borzalmas.
- Hogy ez mekkora gyökér! - háborodott fel teljesen Emily. - Pedig velem egész rendes volt, meg minden.
- Velem is. - értett egyet Angel. - Nem értem miért csinálta ezt.
- Én sejtem.- sóhajtottam szomorúan. - Azt hiszi szerintem, hogy én teljes mértékben csak egy rajongó vagyok, aki megvan bolondulva érte. De ha őszinte akarok lenni, sosem érdekelt semmilyen értelemben. Hogyan is érdekelt volna? De ezek után meg pláne. És ha csak ennyit akart elérni, akkor tökéletes munkát végzett.
Éreztem, hogy kezdem újra átadni magam az érzéseimnek, de mielőtt még újra kiborultam volna, Angel magához ölelt és vigasztalni kezdett.
- Nézd a pozitív oldalát. - engedett el, hogy a szemembe nézhessen. - Nagy a valószínűsége , hogy soha többé nem látod. Még akkor sem, ha velünk szemben lakik.
- Igaza van. - bólogatott Emily. - Hagyd a francba! Max legközelebb kiosztod, ha látod. Úgyis olyan izmos vagy.- röhögött, ugyanis teljesen tisztában volt vele, hogy egy deka izmom nincs. Mármint olyan ami neki.
Csak egy "mondj még pár ilyet" nézéssel ajándékoztam meg, de ő már fejben valószínűleg rég máshol tartott, mert felcsillant a szeme, mint akinek hirtelen felkapcsolják a lámpát a fejében.
- Hé, mikor is kell suliba menni?
- Holnapután, hétfőn. - válaszolt Angel.- Miért?
Sejtelmesen vigyorgott.
- Hát ha már úgyis van szabadidőnk és Ravent is felkéne dobni, na meg persze halál unalmas itt...- itt hatásszünetet tartott. -..szerintem zúzzunk be holnap a városba és csekkoljuk le.
Ebbe szinte azonnal belementünk és megbeszéltük mit érdemes megnézni, na meg persze a felnőttekkel is tárgyaltunk a dologról, nehogy gond legyen.

***

Másnap már délelőtt összecihelődtünk és felszálltunk egy buszra, amely Wolmirstedt autóbusz-állomásáig vitt.

Persze leszállhattunk volna előbb is, de így több lehetőségünk volt nagyjából felmérni a várost, hátha meglátunk valamit amit a mai nap megnézünk.

Szerencsénkre és pechünkre is ezen a helyen bőven akadtak látnivalók és üzletek, pont mint Los Angeles, csak kisebb.

Emiatt nagyon fellelkesültünk és Emily kérésére azonnal bementünk egy ruhaboltba.

Utólag nem biztos, hogy jó ötlet volt. Legalábbis biztos, másik üzletet kell keresnünk.

Ahogy bejutottunk , szétszóródtunk és keresgélődni kezdtünk. Egy szürke farmeren kívül nem találtam semmi érdekeset,így én pár perc alatt kivégeztem az üzletet. Sajnos nagyon válogatós vagyok, és ez a hely nem az én ízlésemnek lett kitalálva.

Így hát úgy döntöttem segítek Angelnek vagy Emilynek.

Pont találtam a tesómnak egy topot, mikor éktelen szitkozódás verte fel az üzlet nyugalmát.

Az amúgy ismerős hang természetesen Emilytől jött, aki egy másik szép beszédű lánnyal vitatkozott...egy pólón.

- Már mondtam, hogy én láttam meg előbb, úgyhogy kopj le a vérbe!- vicsorgott Em és láttam rajta, nem sok kell már neki az esze elvesztéséhez.

- Én meg már tegnap kinéztem magamnak, szóval te kopj le a francba! - húzta a felsőt még jobban a műloknis szőke lány, akinek az agyonsminkelt feje most ocsmánnyá torzult a dühtől.

Én és Angel csak kamilláztunk, el nem tudtuk képzelni, hogyan történhetett ez, vagy hogy most mit is kéne csinálnunk.

A két lány persze folytatta a veszekedést, még akkor is mikor az eladó is megjelent és szintén kiabálni kezdett. Mondván, mit képzelnek magukról, azonnal fejezzék be, stb.

Emily és a szőke loknis teljesen figyelmen kívül hagyták az eladót és csak még jobban rákezdtek.

Ó és a póló...Nos, azt addig-addig rángatták, míg végül .... elszakadt. Azaz ketté.

Ekkor egy pillanatra mindneki elhallgatott és kővé dermedve nézett pár másodpercig. Majd mint amikor ledobnak egy bombát, elszabadult a pokol. 

Az eladó azt mondta, ezt ki kell fizetni, a loknis azt, hogy a bánat fizeti ki, a hip-hop csaj tépte el, Emily erre még dühösebb lett és azt mondta plasztikai sebésznek áll.

Na az eladó erre totál bepipult, fel volt háborodva, hogy senki nem akar fizetni, meg hívja a rendőröket is és hogy nyomatékot adjon szavainak, már elővette a telefonját is. Emiatt már Angel is beszállt a vitába, miszerint nem hívhatja a rendőrséget, mert minden szépen el lesz intézve.

És ennél a pontnál azt hinnénk, végre véget ér a sztori, de valamiért sosem történik így. Természetesen a két lány miatt, mivel az egyik mindig a másikat hibáztatta és fordítva.

És ha kitérünk arra is, hogy amúgy ez egy bolt, ahová vásárlók járnak be, nos, azt hiszem, ők most messziről elkerülték ezt a helyet. Azt hiszem láttam egy nőt, aki belépett, de annyira sietett kifelé, hogy beleütközött az ajtóba és elesett. Szegény.

Végül a nagy hangzavartól már a saját gondolataimat sem hallottam, és annyira elegem lett a soha véget nem érő vitából, hogy elordítottam magam, amitől egy kis időre elhallgatott mindenki. 

- Nah, végre. Mivel ennek így soha nem lesz vége, megmondom, mit fogunk csinálni. Emily és te ott - mutattam rá - fele-fele arányban kifizetitek amit KETTEN tettetek tönkre, és végre mindenki elhúz innen a fenébe. - fújtam el egy szuszra és még magamon is csodálkoztam, hogy bírtam így felszólalni.

- Hát jó. - morogta Emily megadóan.

- Még mit nem! Én láttam meg előbb, ő meg eltépte. - kötötte az ebet a karóhoz a szőkeség.

- Engem ez hidegen hagy. Fizesd ki és kész. - szóltam rá erélyesebben és úgy tűnt sikerült rá egy kicsit hatni.

Ezek után lassan ugyan, de sikerült eljutnunk ahhoz a részhez, hogy kifizették a kárt és végre elhagyhattuk a helyet. Bár azt mondta a a boltos, nem szeretné, ha még egyszer betennénk ide a lábunkat, feltéve, ha nem akarunk bajba kerülni. Én és Angel nem igazán értettük ránk ez miért is vonatkozik, de nem is nagyon érdekelt minket, legalább megoldódott az ügy. Angel amolyan csak azért is alapon még magyarázta a jogait, végül beletörődött és inkább Emilyékkel foglalkozott, akik szúrós szemmel nézték egymást.

A lány aztán csak pökhendin hátradobta a loknijait és sértetten eltipegett. Egy darabig értetlenül néztünk, ahogy eltávolodik tőlünk, majd kitört belőlünk a nevetés.

- Ez nagyon durva volt.

- Eléggé. Hogy tudtad magad így felhergelni? - fordult Angel kedvesen Emilyhez.

- Tudja a franc. Tök nyugisan keresgélődtem, aztán megtetszett az a cucc, az a liba meg odajött és elkezdett pattogni. - sóhajtotta. - Na, nem tudom, ti hogy vagytok vele, de ettől a balhétól rohadt flamós lettem , szóval keressünk valami kajáldát. - váltott témát, ahogy szokott.

- Em, az előbb ettél. - ráncoltam össze a szemöldököm, mert olyan 2 órával ezelőtt majdnem a hűtő felét elfogyasztotta.

- Jólvan na. Pótolnom kell az elvesztett energiámat. - húzta fel az orrát.

 - Hát te hülye vagy. - kaptam a fejemhez nevetve , majd tényleg elindultunk egy étkezőt vagy ahhoz hasonlót keresni.

Amint azt látni lehet,Emily nemcsak vékony és jó alakkal van megáldva, de valami hihetetlen nagy étvággyal is. és mindegy mennyit eszik, meg sem látszik rajta. Bár azt nem igazán értjük a mai napig, miért kell annyit ennie mint egy elefántnak. Mindenesetre azt hiszem, minden lány erre vágyik titokban.

15 perc múlva aztán találtunk egy plázát és beültünk egy gyorsbüfébe, hogy kielégítsük Emily éhségét.

Míg én és Angel csak egy colát és teát ittunk - mert délelőtt mi bőségesen megreggeliztünk - addig Emily egy hatalmas mennyiséget pusztított el. Olyan, mint bozont a Scoobydoo-ból.

Emily étkezési rituáléjának befejezése után körbenéztünk a plázában is. Vettünk magunknak pár apróságot, nézelődtünk, és sokat nevettünk egymás hülyeségein.
Később úgy döntöttünk még körbenézünk a városban, így megnéztünk pár helyet, ahová legközelebb elnézünk majd rendesen. Az én érdeklődésemet pár régi épület keltette fel,amiket le is fotóztam, mert úgy gondoltam megpróbálom lerajzolni is őket. Angel pár könyvesboltot pécézett ki, melyek közül egybe be is mentünk körülnézni, bár nagyon nehéz volt őt 1 óra elteltével elrángatni, mert ha könyvek közelében van, olyan, mintha átlépne egy másik világba. Végül is ki hibáztatná?
Emily pedig még több gyorsbüfét nézett meg, hogy melyik hol van és mit adnak. Persze nem csak étkezdék keresésével foglalkozott, de a mai nap azt hiszem ez foglalkoztatta a legjobban.
Végül úgy gondoltuk megnézzük, hova fogunk járni iskolába hétfőtől. Angel tudta a nevét és azt is merre találjuk.
Az iskola neve Kurfürst-Joachim-Friedrich-Gimnázium, amely 1969 óta sikeresen működik. Külsőre egész tetszetősnek tűnt, legalábbis modernnek mondanám. A többi iskolához képest talán ez tetszik a legjobban. Az eleje hatalmas üveges ablakokkal volt tele, melyek élénk kék tónusa tökéletesen passzolt a napraforgó színű téglafalakhoz.
Körbesétáltuk az épületet és láttuk, hogy az iskola hatalmas udvarral rendelkezik, melynek Emily örült a legjobban. Hármunk közül egyértelmű, hogy ő a sportoló.
- Szerintetek jó lesz itt? - gondolkodtam el.
- Majd kiderül. - vont vállat testvérem. - De ugye tudod, hogy neked is tenned kell érte? - célozgatott.
- Igen, tudom. - sóhajtottam.
Ha jól belegondolok, az eddigi sulijaimban sosem szerettek engem. Mindig volt egy két ember, aki mégis megkedvelt, de többségében egyedül voltam. Legalábbis akkor voltam az, mikor az a bizonyos eset történt 1 évvel ezelőtt. Amíg az az ember nem jött az életembe, nagyon jól éreztem magam azon a helyen. Kivételesen nagyon sok emberrel jóban voltam és mindig hívtak mindenhova. Majd Ő úgy döntött, mindent tönkretesz.
Most nem akarom ugyanezt. És nem is fogom hagyni, hogy az orromnál fogva vezessenek. Már nincs mit veszítenem.
- Én kinézelődtem magam. - nyújtózott Emily. - Ti még akartok valahová menni?
Csak nemre intettük fejünk, és el is indultunk a legközelebbi buszmegállóhoz. Az út eseménytelenül telt, és jobb is hogy már hazafelé tartottunk, mert már kezdett alkonyodni, mire leszálltunk.
Pont arrafelé mentünk, ahol a költözés napján beleütköztem abba a különös srácba. Így azon gondolkodtam, bárcsak újralátnám. Talán kideríthetném, milyen színű a szeme.
Ezt a gondolatot gyorsan kivertem a fejemből. Jézusom, milyen baromságokon gondolkodom? Egy tök idegen srácnak érdekel, hogy milyen a szeme? Ha egy normális ember ezt megtudná, lehet tartana tőlem 10 méter távolságot azután, hogy megtudta, otthon le is rajzoltam.
És mint ahogy az lenni szokott, ismét valami olyasmi történt velem, ami mással valószínűleg soha. Hát a múltkori srác nem pont velünk szembe jött?
Először nem akartam hinni a szememnek, még meg is álltam egy pillanatra, amit Emilyék észrevettek és furcsán néztek rám.
A srác most is napszemüvegben és sapkában virított, pedig a nap már megint lemenőben volt. Mikor ő is meglátott minket, szintén megállt, mivel felsimert. Szóval mindenki megállt és szótlanul nézett mindenfelé. Nagyon izgalmas volt.
- Szia...- köszönt végül nekem a fiú.
- Szia. - szólaltam meg nagy nehezen. Emily és Angel azonnal levágták mi a helyzet és láttam rajtuk, hogy azon törik a fejük, mit csináljanak.
- Khm.. - köszörülte meg a torkát Emily. - Szóval az a helyzet, hogy eszembe jutott, hogy korog a gyomrom. - jelentette be, csakhogy nem folytatta és mindenki értetlenül nézett rá.
- Már értem. - kapcsolt Angel. - Azt szeretnéd, ha mi ketten gyorsan hazamennénk nem? Mert mindjárt összeesel. - próbálta meg rávezetni Emet.
- Jaj tényleg. - kapott a fejéhez. - Na akkor mi most léptünk is. Majd gyere. - kacsintott rám, majd karon ragadta Angelt és pillanatok alatt el is tűntek a másik utcában.
Egyedül maradtam a sráccal, de percekig nem szóltunk egymáshoz, csak a földet tanulmányoztuk, mintha az annyira érdekes lenne. Majd egy óvatlan pillanatban ránéztem, és bár tudtam, hogy a napszemüveg miatt úgysem látom a szemeit, de az ijedtségéből egyből leesett, hogy ő is engem nézett.
Zavartan felnevettünk, majd úgy döntöttem, befejezem a szégyenlősséget és megszólalok.
 - Szóval megint itt találkozunk.
- Úgy tűnik. - mosolyodott el. - De ezúttal egyikünk sem esett el. Legalábbis eddig. - nevetett, és úgy tűnt kezdi megtörni a jeget.
- Igaz. - biccentettem mosolyogva.
- És hogy érzed magad?  - kérdezte.
-Hát… jól. Fogjuk rá. – vontam vállat.

- Nem tűnsz biztosnak benne. - mosolyodott el. -Baj van?

-Nem, én … - gondolkoztam valami kifogáson, de inkább feladtam. Mit számít? – Oké, nem tudom miért fogom ezt elmondani egy idegennek, de ha őszinte akarok lenni, tényleg szomorú voltam a minap. Egy igazi földibunkó vérig alázott és úgy érzem teljesen megszégyenített, bár nem értem miért. De azóta jól vagyok. Vagyis jobban. - mosolyogtam erőltetetten.
Lehajtotta a fejét és nem szólalt meg egyből. Olyannak mondanám a gesztusát, mint aki rosszat tett és most bűntudata van. De ezt azonnal kivertem a fejemből. Csak képzelődöm, hiszen nem ismerjük egymást.

- Szerintem ne foglalkozz vele. - mondta halkan. - Az ilyen emberek előbb vagy utóbb úgyis megkapják ami jár nekik. Nem érdemlik meg, hogy miattuk legyél szomorú.
- Remélem igazad van....Amúgy megnézhetem, milyen napszemüveged van? Egész jól néz ki. - váltottam témát, hátha ezúttal meglátom milyen teljesen a szemüveg mögött. A kérdéstől összerezzent és innentől tudtam, hogy bukott ügy az egész.
- Az a helyzet, hogy késő van és...nekem most mennem kell. Szia - köszönt el gyorsan, meg sem várva a válaszomat.
Csak értetlenül pislogtam egy darabig, s mire magamhoz tértem, ő már messze járt.
Ez meg mi volt?
Hiába próbáltam meg gondolkodni, egyszerűen nem ment. Teljesen leépültem agyilag, így inkább csak a hazasétáltam, mint egy gép és meg sem álltam a szobámig. Mikor benyitottam, azt hittem csak ráborulok az ágyamra és zombiként fogok punnyadni addig, amíg magamhoz nem térek, de Emily és Angel pont az ágyamon feküdtek és csillogó szemmel várták a mesémet.

Kicsit lankadt az örömük, mikor elmeséltem a sztorit, és ők is pont ugyanazon az állásponton voltak mint én.
Egy idegen miért tesz úgy, mintha valami rosszat csinált volna? Ennyire senki sem empatikus. És mi a francért van rajta késő délután is napszemüveg? Ennyire csak nem lehet ronda.
De bármennyire is kiakasztott ez a része a beszélgetésünknek, nem tudtam figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy kedves volt velem. És ha jól belegondolok, ő pont olyan idegen, mint Bill. Csak Bill egy bunkó senkiházi, ez a srác meg nem. Ha tegnap ez a srác jött volna át hozzánk, annyival nyugodtabb lettem volna és most egy jó emlékem lenne, nem pedig egy olyan, ami soha többet nem akarom, hogy eszembe jusson.
Argh, miért Billnek kellett jönnie?