Álom vagy valóság?

Mielőtt olvasnátok a sztorit,leírom hogy kit milyen színnel jelzek a történetemben,mert így sokkal színesebb . A prológust és az 1. fejezetet egybesűrítettem. Na szóval:

Raven Hilton-rózsaszín:17 éves

Bill Kaulitz-kék:17

Angel Hilton-piros:17

Emily Bennington-lila:17

Tom Kaulitz-neonzöld:17

Georg Listing:-aqua:19

Gustav Schäfer-sárga:18
Nora - 18
Henry - 17

Charlie Bennington-fehér:41

Sarah Hilton-narancssárga:40

Simone Trümper-sötétzöld talán:39

Gordon Trümper-bordó:40 

Prológus + 1.fejezet:
 A költözés

 Ismerős az az érzés, mikor a szíved olyan erősen lüktet a testedben, mintha kiakarna szakadni? Nehezen veszel levegőt, folyton lever a víz, a fejed pedig olyan piros, mintha pont az előbb öntöttek volna rád egy vödör forró vizet. Arról nem is beszélve, hogy az ájulás szélén érzed magad. Nos, én pontosan ezt éreztem. Izgultam. Mégpedig jogosan.
5 perc volt csak már a koncert kezdetéig. Ez volt számunkra a nagy lehetőség, hogy végre országszerte elismerjenek bennünket. És hogy olyasvalakiknek játsszunk, akik az egész világon ismertek voltak. Úgyhogy érthető a félelmem. Hiszen ha ezt elszúrjuk, nem csak hogy több lehetőségünk nem lesz, de úgy tűnünk majd el a süllyesztőben, mintha sosem léteztünk volna.
- 3 perc!- figyelmeztetett egy stábtag, én pedig remegő lábakkal odabotorkáltam a többiekhez. Az arcukra volt írva, hogy ugyanazt érzik amit én.
- Mi a helyzet? Olyan az arcod, mint aki most akar a mennybe menni.- fürkészett Henry.
- Haha, lehet elgondolkodom rajta. De igen, csak izgulok, mint mindenki. - nevettem fel, de kiérződött így is a feszültség.
- Ne aggódj, minden rendben lesz. Úgyis kicsit bennfentesek vagyunk. - kuncogott, mire mindannyian felnevettünk, bár az igazi poén nem volt sehol. De ha izgul az ember, azt hiszem így próbálja meg oldani a feszültséget.
- Kezdünk emberek!- szólt újra a stábtag, majd elkezdtünk mozgolódni.
- Srácok, akkor ahogy megbeszéltük jó?- szólt hozzánk James, válaszként pedig csak bólintottunk.
- Készen álltok?- kérdezte Angel.
- Jah, mint mindig. - vigyorgott Nora.
- Adjunk nekik rendeseen! - pörgött fel Emily, és azt hiszem, vele együtt mi is lázba jöttünk.
Kintről már hallottuk a tomboló tömeg harsogását. A nevünket kiabálták. Ahogy kiléptünk a függöny mögül, a reflektorok fénye elvakította szemünket. Mint valami lassított felvétel, olyan volt a következő pillanat. Mert ahogy mindenki odasétált a helyére, a tömeg felsikoltott, és a kezdésre buzdított. Aztán Angel elkezdett háromig számolni és elkezdtünk játszani.
Én épp a hangokat fogtam le és amikor végignéztem a tömegen, a figyelmem akaratlanul is az elkülönített nézőtér felé esett, ahol egy ismerős szempárral találkozott össze a tekintetem. Mogyoróbarna volt és fekete smink ölelte körül. És téveszthetetlenül az én szemembe fúródott. Hosszú égnek meredő haj, pár szőke melírcsíkkal. Jobb szemöldökében piercing, ajka telt és érzékien kunkorodott felfelé, ahogy mosolygott. Bill volt az. Bill Kaulitz, a Tokio Hotel énekese. Az a Bill, akit szerettem. Az a Bill, aki tönkretett mindent. És Bill Kaulitz most engem figyelt a tömegből.

***

Az ember általában szeret in medias res-ben kezdeni. De én úgy gondolom, illik teljesen az elejétől elmesélni mindent, máskülönben nem fogjátok tudni hogyan jutottam el oda, ahol most vagyok, nem igaz?
Tehát a nevem Raven Hilton és 17 éves vagyok. Berlinben születtem és van egy ikerményem is Angel. Tudom, mi az első furcsa dolog ami feltűnik. Ha németek vagyunk, miért van mégis külföldi nevünk? A helyzet az, hogy anyukánk nagyon vicces kedvében volt a születésünkkor, és apával úgy gondolták, valami igazán különleges nevet adnak nekünk. Így lettem Raven, azaz Holló, a húgom pedig Angel, vagyis Angyal. Jobban belegondolva a mai személyiségünk alapján valóban illik hozzánk a nevünk. De nem csak a név az egyetlen, ami olyan vicces és furcsa. 
Annak ellenére, hogy ikrek vagyunk, első látásra nem is hasonlítunk. Mivel kiskorunkban folyton összekevertek minket, az évek során folyton arra törekedtünk, hogy az emberek megtudjanak különböztetni. Úgy gondolom, talán túl jó munkát végezhettünk, mert most meg olyasmiket mondanak leesett állal, hogy testvérnek is alig megyünk el, nem hogy ikreknek. 
Végül is igazuk van.  Angelnek ugyanis hosszú, egyenesre vasalt festett barna haja van, a végén copacabana-s szőke melírokkal és szép napbarnított bőre. Nekem viszont az eredeti hosszú, göndör rozsdavörös hajam maradt meg, amit lépcsőzetesen vágattam le és megmaradt a hófehér bőröm is. Persze nem vagyok betegesen fehér, inkább mondanám krémesen fehérnek, elvégre a napot jobb stílusosan kerülni. Mindkettőnknek vékony, de nőies alakja van, dekoltázsban legalábbis eléggé megmutatkozik. A magasságunk átlagosnak mondható, de egy fiúhoz mérve elég alacsonynak tűnünk. Emiatt sokszor használják ránk a "törpike" vagy "pindur pandúr" jelzőket, de ezeken általában nevetünk, hisz nem rosszindulatból mondják.
Ezeken kívül az öltözködésünk és a zenei irányultságunk is eltér. Én leginkább rockot vagy ehhez hasonló műfajokat hallgatok, Angel viszont pop-ot, mixet vagy dubstepet. Az utóbbiból leginkább olyanokat, amikbe hegedű vagy zongora van főszerepben. 
A zenei ízlésemmel egyezik az öltözködésem is, így nagyrészt fekete és ahhoz társított színekben pompázom. Ez persze nem jelenti azt, hogy sose veszek fel világos színeket. Csak a sötét az, amit jobban szeretek. Ezek mellé szegecseket, fémcuccokat, de néha még antik ékszereket is viselek. Ha a stílust jobban jellemezném, steampunkosnak nevezném magam. Imádom a régi és az új keverékét, és hogy elképzelhetek egy olyan világot, amiben minden gőzmeghajtású lehetne. Valahogy minden olyan kézzel fogható, de mégis van benne valami varázslat. 
Angel öltözködése az amerikai lányokéhoz hasonló és nagyon jól is áll neki. Legtöbbször követi a divatot, de persze nem úgy, hogy úgy nézzen ki mint Lady Gaga. 
Az öltözködés és zene természetesen nagyon jól jellemzi a személyiségünket is. Vannak dolgok ,amikben szinte le sem tagadhatnánk a másikat, de természetesen ezer dolog van ,amiben még különbözünk. Angel ugyanis maga a meggondoltság és a határozottság. A realitás világában él, és nem is szeret álmodozni. Szerinte az olyan dolgok, mint a szerelem, csak azoknak való, akiknek nincs realitás érzetük. A véleményét ezzel vagy mással kapcsolatban nyíltan megmondja másoknak, de mindig igyekszik a kedvesség határán belül maradni.
Én inkább forrófejű és meggondolatlan vagyok, arról nem is beszélve, sokszor mennyire bizonytalan. Csak néhány dolog van amikért talán felkelést is képes lennék indítani. Nekem lételemem az álmodozás és nagyon romantikus alkat vagyok. Persze nem az a nyálas, de egy romantikus film vagy könyv biztos megtud hatni. Ezek a dolgok tulajdonképpen önmagába véve nem is rossz tulajdonságok, de nagyon pesszimista tudok lenni. És legtöbbször a rossz az ami először eszembe jut. A jó pedig, mint lehetőség, fel sem merül bennem. Ilyenkor szokott Angel visszarántani a földre és kupán vágni a valósággal.
Mindezek ellenére egyetlen dolog van ,ami tényleg bizonyítja, hogy testvérek vagyunk. Az pedig nem más, mint az a kékes-zöld szempár, ami mind a kettőnknél pontosan ugyanúgy ragyog.
Ami pedig a szüleinket illeti, már nincsenek együtt. Jó lenne azt mondani, hogy elváltak és az egyik fél megcsalta a másikat, de vannak olyan esetek, mikor nem így alakul.
10 évvel ezelőtt ugyanis egy ittas állapotú férfi úgy gondolta, belefér még az estébe egy kis kocsikázás, de nagyon rosszul hitte. Mert mit ad a szerencse, apám pont akkor tartott hazafelé. A férfi nem vette észre időben apát és belehajtott. A fickó túlélte, apa viszont agyvérzést kapott és lebénult. Kezeléssel talán még meglehetett volna menteni, de utólag kiderült, hogy apának már volt egy daganat az agyában és a súlyos sérülései sem segítettek a helyzeten. 1 hónapig szenvedett a kórházban, míg végül eltávozott. A családunkra ezután mélységes gyász borult és az sem enyhítette, hogy a férfit több év szabadságvesztésre ítélték.
10 év telt el ugyan, de még most sem telik el úgy nap, hogy ne jutna eszembe. Rettenetesen hiányzik és fáj, hogy alig van emlékem róla. Akik ismerték, azt mondták nagyszerű munkaerő, férj és apa volt. Néha attól félek, egy nap majd teljesen elfelejtem, így minden dolgot, ami Őrá emlékeztet szinte vadmacskaként őrzök. Nem engedek semmit sem kidobni ami az övé volt. 
Anya 4 évig volt egyedül, úgy, hogy közben minket is nevelnie kellett. Bécsben éltünk, de anya is Berlinben született, mint mi. Nagyiék ott is laknak, így hébe-hóba meglátogattuk őket. Egy idő után meguntuk az utazgatást és anya is egy jobb munkahelyet keresett. Eladtuk a házat és a pénzből tudtunk venni egy nagyobb lakást Berlinben, ami egész közel volt a nagyiékhoz.
Így történt, mikor anya minket a mamáéknál hagyott, hogy elintézze a munkájával kapcsolatos papírmunkát, az utcán beleütközött egy harmincas éveiben járó férfiba. Fogjuk rá, hogy első látásra szerelem volt, mert még aznap elhívta a pasas randira. Beszélgetésük során kiderült, hogy Charlie Bennington, azaz a férfi, amerikai és a feltörekvő Beauty Forever kozmetikai cég vezérigazgatója. 
Most is csak egy tárgyalásra jött, hogy aztán másnap vissza is menjen. Azaz, csak ment volna, ugyanis anyu miatt maradni akart és újabb találkozóra hívta. Később velünk is összeismerkedett és azt kell mondanom, már akkor nagyon megszerettük.
Szóval kettejük története valahogy így kezdődött. Majd egyre többet akarták látni egymást és azt hiszem 1 év elteltével már belefáradtak az utazgatásba, ugyanis Charlie megkérte a kezét és azon kívül, hogy menjen hozzá, legyen a társa is, így mindig mindenhová együtt mehetnek, hiszen együtt fogják vezetni a céget. Anya természetesen igent mondott és elkezdődött közös életünk négyesben. Azaz ötösben, mert a leánykérés előtt kiderült, hogy Charlienak van egy velünk egyidős lánya, akit ő nevel, mivel elvált a feleségétől. Tehát Emily-mert így hívják- a mostohatestvérünk lett, de bármilyen furán is hangzik, mára olyan lett nekünk mint egy igazi testvér. 
Szóval a családunkra nem igaz Hamupipőke sztorija. Nem akarjuk a padlásra zárni a másikat, ha jön a szőke herceg, és nem is szeretnénk ártani sem egymásnak. Nincsenek nálunk úgy igazán gondok, talán csak az, hogy amióta Charlieval élünk, többet utaztunk és költöztünk mint egy rocksztár. Na jó, annyit azért mégsem, de higgyétek el, van egy bizonyos szám. Ez persze nem feltétlenül volt rossz, hiszen 2 évet éltünk Amerikában, majd Spanyolországban és hihetetlen, de Kanadában is.  Ezek mellett elutaztunk Párizsba, Londonba és még Magyarországra is. Mindegyik hely csodálatos volt és volt bennük valami egyedi, ami miatt biztos elmennél oda újra. Hatalmas élmény volt és hála Charlienak, megadatott nekünk ilyen fiatalon ennyi mindent látni a világból. Ha eszembe jut szomorkodni a költözések és az otthagyott barátok miatt, képzeletben rögtön fenéken billentem magam, hiszen tudom, hogy sokaknak valószínűleg ez sosem adatik meg. Mert nem számít a világnak mennyire vagy te jó ember ,vagy hogy mennyire próbálkozol. Ha nincs meg neked az, ami a világnak kell, te fogsz rosszul járni. Tudom, nagyon negatívan hangzik , de sajnos ez a nyers valóság.
Hát tömören ezek a dolgok vezettek nagyjából a mostani helyzetünkhöz, ugyanis anyuéknak terjeszkedés szempontjából Németországban akadt dolguk. És most jön az a kérdés, de hol?
Nos, ezek a drága felnőttek imádnak titokzatoskodni és akkor sem árulnák el, ha bociszemekkel néznénk rájuk. Ellenállhatatlan bociszemekkel.
Na jó, annyit kinyögtek végül, hogy valami csendes helyre telepedünk le, de ettől csak még jobban kíváncsiak lettünk. Mivel további kérdéseinkre sem érkezett válasz, inkább annyiban hagytuk a dolgot azt gondolván, lesz ami lesz.
Zenehallgatás közben észrevettem egy Magdeburg feliratú táblát és kicsivel később tágra nyílt pupillákkal nézelődtem a kocsi ablakából. 
A város hatalmas volt és csak úgy nyüzsgött az élettől. Láthattuk a városházát, a magdeburgi dómot, és valami furcsa hullámzó épületet is, amiből fák nőttek ki. Utólag kiderült, ez a híres Hundertwasser-ház, amit egy német férfi, bizonyos Friedensreich Hundertwasser tervezett.
- Légyszi mondjátok, hogy itt fogunk lakni.- könyörgött Emily, Angel és én pedig lázasan bólogattunk mellé.
- Sajnálom lányok, de ide csak suliba fogtok járni. 
- Ne már. Ez tök igazságtalanság. - méltatlankodtam egyből.
- Ugyan lányok, nagyon jó lesz. Nem olyan rossz az az iskola, mint gondoljátok.- kacsintott anyu és tudtuk, hogy van valami ,amit megint nem árul el.
Csak nézegettünk kifelé az ablakból és ittuk a gyönyörű város látványát, egészen addig amíg el nem kezdtek ritkulni a házak és meg nem láttuk a "Magdeburg vége" táblát. 
Negyed óra elteltével ismét táblát láttunk, amire ha jól láttam Grauschleier volt írva. Már a neve sem tetszett. Ahogy beljebb értünk a településre, kicsit szomorúan konstatáltuk, hogy közel sem olyan klassz hely, mint Magdeburg. Szép házai és épületei voltak, de nem volt benne akkora nyüzsgés, mint amihez hozzászoktunk.  Pont olyan szürke, mint ahogy a neve is mondta.
Charlie elkanyarodott és kis idő után egyre szebb és nagyobb házakat vettem észre. A környék sokkal rendezettebb volt és ahogy elnéztem nagyon modern is.  A legérdekesebb mégis az volt, ahol Charlie megállította az autót. Egy hatalmas, fehér, háromemeletes ház előtt, tág udvarral és kovácsoltvas kerítéssel, aminek kapuján vadrózsák futottak minden irányba.

Egyszer csak Charlie hátrafordult és így szólt:

-Lányok, megérkeztünk az új otthonunkba! Hogy tetszik?
Nem szóltunk semmit. Anyu és Charlie kíváncsian fürkészték az arcunkat, de csak három teljesen megkövült tinivel találták szembe magukat. 
- Most. Csak. Vicceltek.- szólalt meg elsőként Angel.
- Szóval tetszik?- reménykedett anya.
- Tudjátok, még nem láttam belülről, de már most kimerem jelenteni, hogy ez volt a legjobb vételetek. - feleltem.