Helló! Itt az átírt 2. fejezet! Remélem tetszeni fog! Jó szórakozást! :D

2.fejezet:

"Látom, nagyon jól érzitek magatok."

Elraktam a lejátszómat és kiszálltam az autóból a lányokkal együtt. Már nagyon szerettem volna látni, milyen meglepetést tartogat a ház belseje, így nem kicsit türelmetlenkedtem, hogy Charlie kinyissa a kaput, majd a bejárati ajtót. Utóbbin megjegyzem, hogy három ember is simán beléphetett volna. Attól függetlenül, hogy a kapunál eleve volt digitális kaputelefon, a sötétbarna ajtón egy fából faragott kopogtató volt. Gyönyörűnek találtam.

Charlie aztán végre kinyitotta az ajtót, mi pedig izgatottan léptünk be a házba. Ha a ház külseje lehengerlő volt, akkor a belseje hihetetlen.

Az előszobába érve egy hatalmas műkristályokból álló csillárzuhataggal találtam szembe magam, ami az emeletről lógott le. Mézaranyszíne miatt a rásütő fénytől úgy csillogott, mintha ezernyi gyémánt csüngött volna rajta.

A vajszínű falak két oldalán szimmetrikusan lógtak olyan festmények, amelyek egy gyönyörű tájat ábrázoltak. Észrevettem, hogy a bejárati ajtó mellett egy világosbarna fogas helyezkedett el, arra várva, hogy valaki felöltöztesse nemrég levetett kabátjával.

Előrébb araszoltam a helységben és bár nagyon szemezgettem a cseresznyefa barna lépcsővel - amin több ember is kényelmesen felbaktathatott volna egymás mellett-, megláttam, hogy az előszoba jobb és bal oldalán is boltíves kapuk vannak, amik új helységekbe engedtek betekintést.

Úgy gondoltam, előbb jobbra indulok el, de nem vártam, hogy egy nappali is megakaszthatja a lélegzetem.

A hatalmas fekete LCD TV volt az első, amit először megpillantottam, hiszen annyira látványosan helyezték el a középpontban, hogy lehetetlenség lett volna nem észrevenni. Két mahagóni könyvespolc fogta közre, amiken ezernyi könyv sorakozott pár dísztárggyal kiegészítve. A Tv előtt egy lekerekített sarkú, üvegből készült kávézóasztal foglalt helyet, alatta pedig egy kisebb arte espina szőnyeg melegítette fel a kisasztal lábait. Természetesen a kávézóasztal előtt egy barna bőrkanapé terpeszkedett, két oldalán egy-egy fotellel. Utólag feltűnt, hogy a szoba egyik végében van egy ajtó, amely mögött egy vendégek részére fenntartott kis fürdőszoba bújt el.

A helység egyszerre árasztott magából nyugalmat és szórakozási lehetőséget. Már jó előre láttam, hogy kellemes perceket fogok tölteni itt könyvek és videojátékok társaságában.

A másik szobát is megnéztem, ahol egy tágas ebédlő volt tulajdonképpen. A hatalmas ebédlőasztalnál akár 10 ember is elfért és nyugodtan megcsodálhatta az asztal fölött lógó kristálycsillárt. A sarkokat növények, míg a falakat dísztárgyak és keretbe foglalt családi fotók tették élettel telivé. A képeken természetesen mi voltunk, de apa nem volt rajtuk. Azt hiszem anyáék így akarták elkerülni a közeljövőben vendégségbe érkező emberek kérdezősködését a sanyarú múltunk után. Ez kissé elszomorított, de úgy gondoltam, a mai napon nem engedem meg magamnak a keserűséget. Így inkább csillogó szemekkel vettem szemügyre az ebédlőből nyíló konyhát, ahol sosem láttam még a konyhai felszerelésekből többet. A fémszürke tárgyakat világoskék falak és a gáztűzhely mögött lévő tág ablak próbálta feldobni. A konyha közepén a pultszerű asztal fiókjaiban éles tárgyak és finomságokat készítő kellékek rejtőzködtek. Mivel bárszékeket raktak a pulthoz, így az egész olyan benyomást keltett, mintha egy főzőműsorba csöppentem volna.

-          - Komolyan, ez a ház eddig valami hihetetlen. – szólalt meg Angel, mikor Emilyvel beért a konyhába.

-          - És még van egy emelet. – esett gondolkodóba Em.

Összenéztünk a lányokkal, de nem kellett semmit sem mondanunk a másiknak, mert a következő pillanatban szinte rohantunk fel a lépcsőn. Anya és Charlie pedig elégedetten figyelték, ahogy izgatottan szedjük kettesével a lépcsőfokokat.

Az emeleten négy ajtót pillantottunk meg, de a jobb szélsőről valahogy sejtettük, hogy a felnőtteké, mert gyanúsan elkülönült a többitől.

-         -  Lányok, a bal szélső Raven szobája, a mellette lévő Angelé, a tiéd kincsem pedig Angel mellett van. – szólt fel Charlie, mielőtt anyuval a nappaliba mentek volna telefonálni a költöztetőknek. Hiába van valakinek egy nagymenő cége, attól még ugyanúgy kibabrálhat vele egy nyomi költöztető. A pénz tehát nem minden.

Mindhárman odaálltunk az ajtónk elé, de még nem nyitottunk be.

-          - Oké, akkor menjünk be háromra. - nyúltam a kilincsért.

-          - Egy…- kezdte Emily.

-          - Kettő…- nyomta le a fogantyút Angel.

-         -  Há..- kezdtem, de mielőtt végigmondhattam volna, már benn is voltunk.

Pillanatok alatt felmértem az egészet, de olyan csodálatos volt, hogy szemügyre kellett vennem mindent a szobában.

Kellően tágas helyiség, a falakat antik mintákkal átszőtt skarlátvörös bársonytapéta fedte, rajtuk pedig ott díszelgett már pár kedvenc együttesem posztere. Hollywood Undead, Tokio Hotel, Asking Alexandria, Three Days Grace és még sok más.

Az ajtóval szembe nyílott egy üvegajtó, ami egy kisebb erkélyre engedett kimenetelt. Ezen ajtónak két oldalán ablakok voltak, az egyik alatt egy kis pihenő állt és bordó párnácskák feküdtek rajta.

A szoba bal oldalán, középen, pontosabban a falnál, egy baldachinos ágy foglalt helyet mélyvörös selyemtakaróval és olyan puhának tűnő párnákkal, melyekben kedvem lett volna elveszni.

Az üvegajtó melletti jobb oldali ablakon át besütő napsugarak egy sötétbarna íróasztalon lejtettek táncot, melynek teteje még üresen várakozott.

Az íróasztalhoz közelebb lévő szoba sarkában pedig egy (ahogy elnéztem) újonnan szerzett elektromos gitár állt, mintha csak arra várt volna, hogy valaki a kezébe kapja és unásig játsszon rajta. Mellette persze még volt bőven hely, gondolom anyuék szándékosan hagyták így, hogy az akusztikus gitárom is elférjen, amit majd a költöztetők hoznak egyik nap.

Ezt persze már alig vártam, hiszen imádok rajta játszani, még ha csak hobbi szinten is. Igaz, Angellel meg Emilyvel már gondolkodtunk egy saját bandán, hisz a húgomnak gyönyörű hangja van, Emily pedig a dobokhoz ért nagyon. Próbáltunk embereket beszervezni, ám sosem maradtunk olyan sokáig egy helyen, hogy az álmunkból legyen is valami. Egy szinten fel is adtuk, de sosem lehet tudni mi fog várni ránk ezen a helyen, nem?

Elléptem a gitártól és bementem a szobámból nyíló fürdőszobába is, ami elég tágnak mondható és majdnem leesett az állam, ugyanis a fürdőkád és a zuhanyzó egybe volt építve, de olyan luxuskivitelben, amilyet még nem láttam. Jézusom, még telefonálni, meg rádiót is lehetett hallgatni ott. Habár nem értem, mi szükség van ilyesmikre fürdés közben, de valaki biztos odavan az ilyenekért.

A személyes tárgyaim sem a fürdőben, sem a szobában nem voltak, így úgy gondoltam megnézem a többieket.

Csakhogy mielőtt még az ajtóig eljutottam volna, megakadt a szemem az ágy mellett álló, széles fekete kétszárnyú ajtón. Kíváncsi voltam mi van mögötte, így kinyitottam.

Tulajdonképpen egy beépített szekrénynek felelt meg és különféle polcoknak adott helyet, akasztós rudakkal kiegészítve. Azt gondolnánk, ha az ember költözik, a bútoron kívül alig van valami a házban. A szekrényben viszont pár olyan ruhadarab lógott, amiket még életemben nem hordtam és nem is láttam.

Az árcédula még rajtuk fityegett, de az árat úgy átfirkálták rajta, hogyha akarnám, se tudnám megmondani, mennyibe kerültek.

De az egyiken észrevettem egy cetlit is, amin az alábbi állt:

„Új házhoz, új ruha. Remélem, tetszenek majd. ;) „ Charlie

Megmosolyogtatott ez a kedves gesztus. Szomorú vagyok, hogy elment apa, de Charlie jó helyen és jó időben lépett be az életünkbe. Egy mostohaapát általában sosem szeretnek az anya gyerekei, de úgy hiszem, annak valami nagyon komoly oka is van.

Charlie viszont más. Sose bántott minket és sosem akart az apánk helyébe lépni. Inkább volt a barátunk. Ha Angel meg én vitatkoztunk anyuval, igyekezett mindig pártatlan maradni és többnyire nem fültanúja lenni a balhéknak. Ott volt velem akkor is, mikor majdnem tönkretettem az életemet. Abból a borzalomból még Angel sem tudott kirángatni. Csak Charlienak sikerült. Azt hiszem, azóta tekintek rá úgy, mint pótapára.

***

Amint sikerült magamhoz térnem, megnéztem Angel és Emily szobáját is. Gyönyörűen festettek és tökéletesen illett a személyiségükhöz.

Angelé a tengerparti stílust ütötte meg és olyan nyugalmat árasztott, hogy amikor beléptél azt hihetted, tényleg a tengerparton vagy. Bodzaszínű falaihoz a homokszínű bútorok tökéletesen illettek, melyeken kagylók szóródtak szét, akárcsak a baldachinos ágya oszlopain, melyen kék selyemtakaró virított. És természetesen volt egy hatalmas könyvespolca, mely még üresen állt, de tudtam, hogy Angel könyvei így is alig férnek majd el rajta. Könyvmoly a drágám.

Emily szobájának pedig olyan könnyed kisugárzása volt, hogy kedvem lett volna nekem is lelazulni. Egész egyszerűen nézett ki a cseresznyefa bútorokkal és Vela-s olasz ággyal, melyen aranyszínű selyemtakaró és krémszínű párna díszelgett. Az ágya előtt meg rendelkezett akkora térrel, hogy a hip-hop táncát gyakorolni tudja, hiszen az hozzátartozott az életéhez.

Mint kiderült, Charlie az ő szekrényeikbe is helyezett el új ruhákat, hasonló tartalmú cetlivel ellátva. A kis sunyi.

-          - Nahát, valami hihetetlen ez a ház. - csodálkoztam a nappaliba menet. - A végén még kiderül, hogy Narnia is el van benne rejtve.

-          - Nem csodálkoznék rajta. – nevetett Angel.- Biztos sokat fáradoztak vele. A hálóinkkal legalábbis.

-          - Jaj, főleg az az ágy csajok! – lelkendezett Emily. – Én azt hittem kinyúlok tőle, olyan kényelmes.

-          - Valljuk be, te általában mindentől kinyúlsz. – gúnyolódtam nevetve, ugyanis felrémlett, szinte mindenre ezt a kifejezést használja.

-         -  Aha, te meg majd tőlem. – dobott meg egy párnával, ami pont a képemen landolt. Ezen persze a hasát fogva elkezdett röhögni, de olyan idétlenül, hogy Angelből is kitört a nevetés.

-          -Ezt. Most. Visszakapod. – fogtam meg a párnát és igyekeztem a fejére célozni. A fejét ugyan nem, de a mellkasát sikerült eltalálnom.

És akkor elkezdtük egymást dobálni párnával. Mással nem mertük, hátha összetörünk véletlenül valamit. Angel mindez alatt ügyet sem vetve ránk olvasott. 

-         -  Látom, nagyon jól érzitek magatok. – lépett be a nappaliba anyu Charlieval együtt.

Pont akkor pillantottak meg minket, amikor a földön feküdtünk és Emily – közben rajtam ült – a kezében tartott párnával akart „püfölni”. Khm. Szóval ő állt nyerésre.

-          - Ilyenkor elgondolkodok, hogy mi tényleg egy vér vagyunk-e. – intézte hozzám szavait Angel, de egy másodpercre sem pillantott fel ez alatt a könyvéből.

-          - Na, olyan gonosz vaaagy. Pedig ő kezdte. – mutattam Emilyre, aki győzelemtől ittas fejjel még mindig rajtam trónolt.

Úgy gondoltam, itt az ideje változtatni a helyzetemen, és amikor úgy láttam, Emily kellőképpen anyuékkal foglalkozik, gyorsan megfogtam a derekát és egy nagy lendülettel ledobtam magamról. Őt ez persze nem árasztotta el túlzott boldogsággal.

-         -  Na, végre! Szabadsááág! – örvendeztem.

-         -  Most az egyszer megkíméllek. – húzta fel az orrát Em és a párnájával együtt visszaült a fotelbe.

-          - Mily nagylelkű vagy. – ültem én is le. Emily csak vállat vont és kinevetett.

-          - Most hogy végre befejeztétek a kakaskodást, végre megkérdezhetem, anya, mikor jön meg a többi holmink? – csukta be a könyvét Angel.

-          - Mint azt láthattátok, hívtuk a szállítókat, de azt mondták, csak holnap jönnek. És akkor is csak a felét hozzák. – közölte anya.

-          - Az a jó hír viszont, hogy a másik fele 1 nappal később jön.

-         -  És ebben mi a jó hír? – értetlenkedett Emily.

-          - Mert 1 hét múlva akartak csak jönni. De sikerült rábeszélnem őket. – húzta ki magát büszkén Charlie.

-          - Áhh, a híres „Charlie befolyást” alkalmaztad mi? – nevettem.

-          - Persze. – nevetett ő is.

Tudniillik, Charlie nem véletlenül tart ott a szakmájában ahol most. Valami hihetetlenül jó képessége van az emberek meggyőzésében. Ha valaki azt mondja, nem szereti a brokkolit, hidd el, addig-addig mondja neki, hogy a brokkoli jó és finom, hogy az az ember biztos meg fogja enni. Vagy legalábbis kóstolni. Azt hiszem, valahogy így jutott el ilyen messzire. És piszkosul sikeres is benne. 

-          - Hát, akkor, ha már így alakult, teszek egy sétát ebben a városban. – álltam fel egy idő után.

Csak bólintottak, de nem jöttek velem. Nem bántam. Szeretek egymagam felfedezni dolgokat, sőt, még izgalmasnak is találom. Olyan, mintha csak egy Hidden Objectes játékkal játszanék, hisz ott is fel kell deríteni egy adott terepet és alaposan megvizsgálni egy helyszínt ahhoz, hogy találjunk is valami értékeset. És bármilyen unalmasnak is tűnt ez a város, mégis volt benne valami érdekes. 

Azért magammal vittem a telefonomat is, hátha keresnek, vagy történik valami. Jobb az elővigyázatosság. 

A neten kicsit utánanéztem, milyen látnivalók vannak Grauschleierben. Tulajdonképpen nem sok.

 A főtéren van egy szép kolostor, ami gótikus stílusban épült, még az 1200-as években. Maga a tér is szépen ki lett alakítva, mert a kolostor előtt egy nagy pavilon van, mely körül padokat és növényeket helyeztek el dísznek, pár emléktáblával. De csak ennyi. Meg van pár kisebb játszótér meg üzlet is, és vége. Nincs más. Azt hiszem, Magdeburg lenne az igazi a sétáláshoz. De ott körülnézni, most nincs elég időm. Viszont a kolostort lehet egyszer lerajzolom.

Már kezdett besötétedni, így úgy döntöttem, inkább hazamegyek. Ahogy sétálgattam, feltűnt, hogy a saját lépteimen kívül még valaki más cipőjét is hallottam kopogni. Ezt elsőre nem is találtam furcsának, hiszen más is sétálgathat az utcán, nem csak én. Csakhogy ezek a léptek, pont olyan ritmusban haladtak, akárcsak az enyém és egy pillanatra sem halkultak el. Azt hihettem volna, pont arra van dolga, amerre én is tartok. 

Na de anyukám nem egy naiv kislánynak nevelt engem, így úgy határoztam a következő sarkon befordulok balra, mert arra is meglehet közelíteni az utcánkat. Nos, ahelyett, hogy megnyugodhattam volna, inkább elkezdtem parázni, mert a lépteket ugyanúgy hallottam mögöttem. Gyorsan hátranéztem és sajnos pont azt láttam, amitől féltem. Egy kapucnis alakot, fekete ruhában, aki olyan magasra nőtt, hogy Góliát is megirigyelhette volna. Ezek után egy percig sem gondolkodtam, csak futásnak eredtem, ahogy tőlem tellett. Nem néztem se jobbra, se balra, csak minél messzebb akartam kerülni a férfitól. A lélekszakadva történő rohanásom azonban azt eredményezte, hogy észre sem vettem az előttem álló akadályt. Természetesen neki is mentem és sikerült fel is borítanom. A gond ezzel az volt, hogy nem egy tárgyat, hanem egy embert löktem fel. Pontosabban egy srácot.

-          -Nagyon sajnálom! Nem vettelek észre. Ne haragudj! – segítettem fel.

-          -Semmi baj. Előfordul. – szólalt meg kissé rekedtes hangon.

-          -És jól vagy? Nem lett semmi bajod? – aggódtam, mert nagyon utálom, amikor valaki az én bénázásom áldozatául esik.

-        - Dehogyis. Ezt inkább nekem kéne megkérdeznem. – nevetett és ezzel láttatni engedte szinte tökéletes fogsorát.

Feltűnt, hogy a srác sültös sapkát hordott és a hosszú fekete haját, melynek végeit szőke melírcsíkok borítottak, összecopfozva rejtette alá. Ezzel nincs semmi baj, csak a srác napszemüveget viselt, mikor nap már nem volt sehol.

-          - Áhh ez velem kb. mindennap megesik. – pirultam el. – Amúgy látsz te abban a szemüvegben? Elég sötét van.

A mosolyát abban a pillanatban mintha elvágták volna. Zavarba jött a kérdésemtől és a tarkóját kezdte masszírozni hirtelen.

-         -  Ohh, el is felejtettem, hogy rajtam van. – vette le, de elfordította a fejét. Hm.. érdekes.

-          -Értem… Akkor én megyek is.. Még egyszer bocs, hogy fellöktelek.

-          - Tényleg semmi baj. –nézett rám hirtelen, de gyorsan el is kapta, mintha nem szabadott volna rám néznie.

Túl sötét volt ahhoz, hogy az arcát láthassam, de elég világos, hogy a szemeit egy pillanatra igen. Mogyoróbarna, de még sosem láttam ennél szebb árnyalatban. Sajnos az íriszében megbúvó mélységeket nem láthattam, de ez is bőven elég volt ahhoz, hogy nyomot hagyjon bennem.

-          - Rendben. Hát akkor, szia. – köszöntem el.

-          - Szia.

Két külön irányba indultunk el. Én haza, ő pedig tovább. De ahogy elváltam tőle, semmi máson nem tudott járni az agyam, csak azokon a szemeken. Még azután is, hogy otthon elmeséltem mindenkinek azt a gyanús alakot. Természetesen nagyon megijedtek és megkértek, hogy egy darabig inkább ne sétálgassak sötétedéskor egyedül.

Angel még azt is mondta, hogy mindenhova követni fog, Emily pedig mindenkit leüt, aki csak egy picit is gyanús neki. Ezen aztán elkezdtünk nevetni, mert vicces volt elképzelni, ahogy Emily mindenkit terrorizál.

Később aztán elköszöntem mindenkitől és felmentem a szobámba. Ám ahelyett, hogy lefeküdtem volna, az egyik utazótáskámból, amibe a legfontosabbakat pakoltam, előhalásztam a vázlatfüzetem ,meg ceruzáim és elkezdtem rajzolni.

Először csak vonalak, majd firkák. Egy kis satírozás itt, árnyékolás ott és már a végéhez is közeledtem a munkámnak, habár fogalmam sem volt mennyi ideje csinálom.

Végül megkaptam a fejemben látott képet. Egy fekete-fehér szempárt, melyből még hiányoztak a színek, hisz azokat a gyönyörű árnyalatokat nem sikerült látnom.

Ha mégis újra látnám, talán be tudnám fejezni. De egyelőre ilyen marad. Befejezetlen.

***

Másnap délelőtt miután végeztem a reggeli teendőimmel és voltam kicsit a többiekkel, úgy határoztam, tovább olvasom az utazás alatt félbehagyott könyvemet. De épphogy csak sikerült elolvasnom pár oldalt, amikor anya benyitott a szobámba.

-          - Drágám, bocs, hogy zavarlak, de ma úgy készülj, hogy dél körül vendégeink lesznek.

-          - Jaj, tényleg! Akkor most te hívtál szomszédokat? – kérdeztem szinte monoton.

Annyira hozzászoktam a költözködésekhez, hogy el is felejtettem, hogy vagy anya hív meg pár szomszédot ebédre, vagy azok hívnak meg minket. Utóbbi eddig csak kétszer fordult elő ugyan, de örültem, hogy meg akarnak ismerni minket. 

Anyám úgy tartja, illik jóban lenni a szomszédjainkkal, hiszen ha baj van, tőlük a legegyszerűbb segítséget kérni. Jó, ebben végülis igaza van, de az esetek 2%-ban inkább pórul jártunk, mint jól.

-         -  Igen és azt hiszem, örülni fogsz, ha meglátod kiket. – mosolygott jelentőségteljesen. Na, most felkeltette az érdeklődésem.

-          - Vagy mond el most és most fogok örülni. – alkudoztam.

-          - Tudod, hogy veled mindig jó üzletet kötni kislányom, de jelenleg nincs semmi amiért elárulnám. – hagyta el édesen kacagva a szobámat.

Kellett pár perc, mire magamhoz tudtam térni a beszélgetésünktől. Végül sikerült elkezdenem gondolkodni. Először is anya nem szokott csak úgy titkolózni. Csak akkor, ha tényleg valami olyasmiről volt szó, amit meglepetésként szánt. De ez inkább az ünnepekre vonatkozik, ahol ajándékokat kapunk. De itt emberekről beszélt. 

Igyekeztem a továbbiakban figyelmen kívül hagyni a dolgot, de az alaptermészetemhez hozzátartozik a mérhetetlenül nagy kíváncsiság, ami addig nem csillapul, míg rá nem jövök a titokra. És utólag az sem segített, hogy Emily is tudott a dologról, de nem mondta el, bárhogy erősködtem. Vigaszdíjként viszont elfogadtam, hogy Angel előtt is ugyanúgy titokzatoskodtak, nem csak előttem. Csak a húgom inkább annyiban hagyta az egészet és nekem is azt mondta, nyugodjak meg, hisz csak pár óra választ el a rejtélyes vendégeink megismerésétől. 

Igen, igaza volt, de az a pár óra higgyétek el, kínkeservesen telt. Mivel a gitárom, meg a többi személyes holmim csak holnap érkezik, pakolni aligha tudtam. Így felöltöztem, még sminkeltem is, zenét hallgattam, olvastam és a lányokkal beszélgettem, de ezt is meguntam.  

És amikor végre meghallottam azt az átkozott csengőt, szinte olvadozó jégtáblaként hullott le rólam a feszültség.

-         - Jól van, akkor én most lemegyek és köszöntöm őket. – tápászkodott fel az ágyról Emily. – Csak akkor gyertek le, ha szólok, légyszi!

-          - Jó, na, csak menj már! – sürgettem, azzal pedig ott is hagyott minket a szobában.