Na akkor megkésve bár, de ígéretet nem szegve hoztam nektek a következő részt.:DMost két részt kaptok, mert egyik barátnőmmel kötött egyezségemben ez állt.:) Akiről képet hoztam, az pedig: Angel Hilton.Jó szórakozást!:)

6.fejezet

Első nap?

Iskola. Már magától a szótól is kiráz a hideg. Ez az egyetlen olyan hely az egész világon, amit tényleg gyűlölök. És nem azért, mert full hülye vagyok a sulihoz. Pont ellenkezőleg: viszonylag jeles tanuló voltam mindig is. Csakúgy mellékesen: a testvérem Angel kitűnő, amolyan mintadiák, Emily meg 3-as és 4-es között áll, kivéve a testnevelést. 

Két dolgot lehet úgy hiszem nagyon utálni az intézményen belül: a tanárokat, legalábbis egy részüket és a diákokat. Persze ez több tényezőtől függ, de szerintem nem kell részleteznem az okát. Nagy valószínűséggel minden korombéli ilyen problémákkal "küzd".

Most azonban van egy pozitívum. Az iskola ugyanis tegnap kinézetre tényleg megtetszett. És csak remélni tudom, hogy az idejárásról is ez lesz a véleményem. Bár ha nincs Bill, vagy ahhoz hasonló, akkor már így is boldog leszek.

Charlie azt mondta ma elvisz minket suliba, ha már amúgy is a városba akart menni valamit elintézni. Az út nyugodtan telt ugyan, de belül biztos voltam benne, hogy a lányok is izgulnak, csak úgy mint én. Igaz, nem ez az első, hogy ilyesmin átesünk, de valljuk be, ezt sosem lehet megszokni. Bárki előadhatja, mennyire nem érdekli, de legbelül egy parányit mindenki így érez. 

Én leginkább azért paráztam, mert kíváncsi voltam, itt milyenek lesznek az emberek velünk. Legfőképp velem, ugyanis valamiért Angelnek és Emilynek olyan könnyen megy a beilleszkedés, én meg... valahogy sosem érzem magam közéjük valónak. Több időre van szükségem a többieknél és túl sokat gondolkodok majdnem mindenen, mielőtt bármit csinálnék. Na igen. És még én vallom magam egy lázadó rocker csajnak. Meg egy frászt.

Mikor Charlie kitett minket, ismét ámuldozva tekintettünk az iskola épületére, hiába láttuk már. Kora reggel valahogy még szebben festett és most teli volt élettel, melyet a diákok sokasága okozott. 
Egy nagy levegővétellel aztán elindultunk az épület felé. Amint beléptünk az ajtón, szinte tátva maradt a szám. Belülről ugyanis egyszerűen lenyűgözően festett. A színek tökéletesen harmóniában voltak az épület külsejével, a korlátok az emeleteken ugyanolyan kék üvegből készültek, mint az ablakok. A széles lépcsők pedig kocka alakban kanyarodtak az emeletekre.
Lényegében egész klasszul nézett ki.
Hirtelen megszólalt azonban a csengő és a diákok sorra kezdtek eltünedezni az aulából. Nekünk pedig pont ebben a pillanatban jutott eszünkbe, hogy teljesen elfeledkeztünk melyik terembe is kell mennünk, meg a terem hol van egyáltalán? Amúgy, a drága felnőttek is elfelejtettek nekünk szólni. Na szép.
Nem sokat teketóriáztunk és megkerestük gyorsan a portást. Nagyon segítőkész volt és elvezetett minket az igazgatóiba, ahol az igazgatónőnek el kellett magyaráznunk, hogy újak vagyunk és fogalmunk sincs, merre kell menni. Egész rendes volt, mert nem szidott le minket a feledékenységünkért, hanem ő maga kísért el minket az osztálytermünkhöz, ahol a leendő osztályunkkal már javában folyt az óra. 
Mivel az ajtón volt egy kis ablak, ezért igyekeztem minél előbb szemügyre venni mi vár ránk.
Ha jól láttam, a benn lévő tanár az osztályfőnök lehetett, aki megbeszélést tartott. Ezt azért gondoltam így, mert mindenki a pedagógust figyelte és nem volt előttük egy tankönyv sem, csupán egy apró füzet, vagy notesz, amibe a tanév menetét diktálhatta nekik.
Az osztályfőnök egyébként egy harmincas évei végén járó férfi, vézna testalkattal és olyan magasnak tűnt, hogy azt hittem eléri a plafont is. Szigorúság látszott az arcán, de egy tanártól nem is várnék mást.
- Elnézést a zavarásért, Herr Müller, de megjöttek az új diákok. - nyitott be az igazgató és beterelt minket a terembe.
- Egy bő 10 perces késéssel. - morogta a férfi és én tudtam, ez nem éppen egy virágzó kapcsolat kezdete lesz.
- Nézze el nekik, kérem! Nem tudták hová is kell menniük. - szabadkozott az igazgatónő és úgy látszott Herr Müller inkább magában tartotta kikívánkozó véleményét.
Éreztem, hogy minden tekintet ránk szegeződik és emiatt próbáltam óvatosan körülnézni a teremben. Átlagos diákok, akik érdeklődve bámulták az új jövevényeket. Semmi különös. A következő pillanatban viszont meghűlt bennem a vér. Először a hip-hop srácot vettem észre, majd ... egy sminkelt fiút totál feketében, akik történetesen Tom és Bill voltak.
Te jó ég! Ez most komoly?! Nem elég, hogy Bill nálunk volt a minap, de most még itt is itt van? Ráadásul az osztálytársamként! Hogy a bánatba lehetek ennyire szerencsétlen?
Természetesen ő is észrevett engem és pont olyan megkövülten bámult rám, mint én rá. Majd mint aki észbe kapott, már csak egy gúnyos vigyorral ajándékozott meg és elfordította a fejét.
Na klassz. Már most egy címeres tapló. Hát nem csodás eddig ez a nap?
Igyekeztem többet nem rá figyelni, azonban nem tudtam nem észre venni, hogy Tom és Bill nem ülnek egymás mellett. Mivel ebben a teremben három soros és kétszemélyes padok helyezkedtek el, ezért szinte ki kellett volna szúrnia a szememet, hogy Tom az ajtófelöli padsorban ült egyedül, Bill pedig az ablakfelöliben szintén egyedül. A középsőben pedig csak egy lány árválkodott, rajta kívül mindenkinek jutott padtárs.
- Semmi gond, asszonyom. Csak az ülésrendet beszéltük meg. - tértem vissza a tanár hangjától a valóságba.
-Értem. Nos, nekem még sok elintéznivalóm van, szóval lányok. -nézett ránk derűsen.- Üdvözöllek titeket az új osztályotokban! Sziasztok! - köszönt el az igazgató és elhagyta a termet, mikor mindenki kórusban visszaköszönt. Ez után mi hárman ott álltunk feszengve a tanári asztal mellett. Kezdtem kínosan érezni magam, de szerencsénkre megszólalt az osztályfőnök.
- Legyünk minél előbb túl rajta, szóval mutatkozzatok be. Kezd például te. - bökött a tollával Emily felé unottan.
Emily nem zavartatta magát és mint minden iskolában, most sem hazudtolta meg önmagát. Nagy vigyorral az arcán előrébb lépett az osztály felé, és az ő laza stílusában bemutatkozott.
Az osztály viszonylag vidáman visszaköszönt egy "szia-t", amiből már lehetett következtetni, hogy a többeknek már most szimpatikus. Ezt követően Angel is bemutatkozott, csak ő visszafogottabban és határozottabban, mint Emily. Egy barátságos mosolyt viszont megengedett magának. A visszaköszönésekből úgy ítéltem, vele sem volt gond és még a morcos osztályfőnökünknek is elnyerte a tetszését.
Végül én következtem és hiába gyakoroltam el ezerszer a tökéletes bemutatkozást. teljesen máshogy alakult minden. Ugyanis pont bemutatkozni felejtettem el. Azaz lazán dülöngéltem álltamban, mert pont akkor jutott eszembe egy dal, ami sehogy sem akart kimászni a fejemből és tudjátok hogy megy ez. Amíg nem pörgeted végig a fejedben, ott marad. Ezt persze mindenki észrevette, csak én nem, és néhányan visszafojtottak egy mosolyt is.

- Khm. - köhintett a tanár. - Talán bemutatkozhatnál te is.
- Jaj, tényleg. - kaptam észhez. - Ö...Raven Hilton vagyok és.. hmm, azt hiszem örülök, hogy ide járhatok? 
Ezen persze mindenki elkezdett nevetni. Angel a fejét csóválva csak mosolygott, Emily nevetett ahogy szokott, láttam Tomot is, de még Billen is végigfutott egy apró mosoly. Szóval mindenki jól szórakozott rajtam, na meg én is magamon. Attól függetlenül, hogy nem így akartam, nem lett olyan rossz vége. Most őszintén, ha az ember zavarban van, nem tud normálisan beszélni.
Sajnálatos módon Herr Müller már nem díjazta annyira ezt az előadást, és egy "még gondom lesz rád" arckifejezéssel bámult rám. És az sem javított a helyzeten, hogy feketében virítottam, pár szegeccsel a karomon, illetve derekamon.
- Nos, most hogy ezen túl vagyunk, keressünk nektek ülőhelyet.. - sóhajtott unottan.
Úgy láttam, még mondani akar valamit, de meggondolta magát, mikor rám meg Angelre emelte pápaszemes tekintetét. Aztán felcsillantak a szemei és mint akinek valami nagyon jó dolog jutott az eszébe, eltervezte magában mit fog csinálni.
- Ti ketten ikrek vagytok, igaz? 
- Igen. -feleltük egyszerre Angellel, előre tartva a továbbiaktól.
- Nagyszerű.- csapta össze a tenyerét. - Akkor már meg is van hova ültetlek titeket. - mosolygott, de ez egyáltalán nem tűnt barátságos mosolynak. Nekünk nem.
- Raven, te az ablakfelöli padsor negyedik padjába ülsz, vagyis Bill Kaulitz mellé.
Meglepetésemben elfelejtettem levegőt venni, így az első reakcióm egy kisebb köhögőroham lett. Hogy mi van? Miért pont Bill mellé kell ülnöm? Miért nem Angel vagy bárki más mellé? Ennyire utálnak engem odafent? Most tényleg, nem tudom ki csinálja ezt, de bazira rossz munkát végez.
- Mire vársz, tapsra? Menj és foglalj helyet! -adta parancsba türelmetlenül.
- Na azt várhatja. Én biztos, nem ülök mellé. - adtam hangot tiltakozásomnak, amire az osztály nevetve morajlott fel.
Tudtam, hogy meghökkent a válaszomtól, de nem hagyta magát ő sem.
- Dehogyisnem, mert én vagyok a tanárod és azt csinálod amit én mondok. 
- Inkább a halál. Üljön Maga mellé. - makacskodtam tovább, ezzel elérve Herr Müllernél tűrőképessége határát.
- Most azonnal húzz a helyedre! - emelte fel a hangját, amitől összerezzentem és inkább halk morgolódásokkal leültem Bill mellé, Az osztály ezen csak halkan kuncogott, még a mellettem lévő Bill is, akiről egy pillanat erejéig sem akartam tudomást venni.
Még ránéztem Angelre, aki pont olyan értetlenül és csalódottan tekintett rám, mint én rá. Tudtam, hogy később biztos ki fog oktatni, hogy egy tanárral nem illik így beszélnem, de most az ő fantáziáját is jobban izgatta, hogy mi ez a hülyeség az ültetéssel. 
Ezután ugyanis Emilyt Tom mellé, Angelt pedig a középső padsorban árválkodó lány mellé ültette az osztályfőnök. Elégedett tűnt, és fogadok, biztos van valami köze az Angel iránti szimpátiájának, mivel a középső padsorban ülő lány a második padsorban ült, és hogy is mondjam, első ránézésre egy igazi okostojásnak írnám le. Persze nem szabad felszín alapján megítélni valakit, de a nap hátralévő részében bebizonyosodott ez a feltevésem.
Ahogy elnéztem, Herr Müllernek volt egyfajta rendszerezése a diákokkal kapcsolatban. Elől foglaltak helyet az értelmes diákok, hátul pedig azok, akiknek a tudása pont annyi mint egy kavicsnak. Legalábbis szerinte. Akkor most ki is ítél felszín alapján?
Amint végeztünk az ültetésekkel, Herr Müller nekünk is lediktálta azt, amit eddig a többieknek és haladtunk tovább.
Óra alatt többször találkozott a tekintetem Emilyével, mert ő is ugyebár hátul ült. Velem ellentétben kicsit sem búslakodott semmi miatt, halkan beszélgettek Tommal és szinte be nem állt a szájuk, csak akkor, mikor segélykérő pillantásokat küldtem neki, aki válaszul csak sajnálkozó képet vágott, ezzel üzenve, hogy valahogy túl kell élnem. Muszáj volt.
Mivel Angel elöl ült, nem tudott hátrafordulni, mert azt Mr. Morcos biztos észrevette volna és 1000% , hogy engem is szúr le miatta. Szóval így csak még jobban hiányzott. Mindig együtt ültünk az eddigi sulijainkban és sose volt velünk semmi gond. Épp ezért nem értem, ez mire volt jó.
És ezzel vissza is kanyarodunk az eredeti problémára : Billre.
Amióta leültem, egyszer sem néztem rá és úgy tettem, mintha ott sem lenne. Ő erről máshogy vélekedett, ugyanis egy idő után elkezdett piszkálni, mint az oviban. Egészen pontosan szétszedte a radírját, amiből apró golyócskákat csinált, s azokkal dobált.
Először hagytam, had csinálja, mert előbb-utóbb úgyis megunja és békén hagy. Csakhogy Bill mint kiderült, nem a fajta srác, aki csak úgy feladja.
Úgyhogy egy idő után teljesen felforrt az agyvizem és erőltetett mosollyal fordultam a kiskutyaszemekkel bámuló Billre. Aha, ez most nem jön be,
- Jól szórakozol ugye?
- Teljes mértékben. - mosolygott szélesen, ezáltal láttatni engedte fehér fogsorát, amitől deja vum támadt.
Igaz, múltkor is láttam már mosolyogni, de most úgy éreztem, ez valahogy más. Mintha valaki másnál lett volna.
- Aha. Én meg nem.
- Ez van. - támaszkodott rá a bal kezére, miközben a testével felém fordult.
Lustán végigmért, amitől pír öntötte el az arcomat, de igyekeztem viszonozni a pillantását. És akkor, ahogy elnéztem az arcát, szeme körvonalát, s ajkait, egy pillanatra megállt körülöttem az idő.
Az idegességem azon nyomban eltűnt és a felismerés villámcsapásként hatolt a fejembe. A rajz amit csináltam, a két fiú mosolya, a furcsa viselkedés...Ha elképzelem smink nélkül... Összeállt a kép.
- Hogy én mekkora idióta vagyok! - pattantam fel a székemről, teljesen megfeledkezve arról, hogy egy teremben vagyok, mindenki engem néz és egyébként is: óra van.
- Kedves Hilton kisasszony. Én teljes mértékben egyetértek Önnel, de a továbbiakban tartsa magában a kitöréseit ha kérhetem. - szólt rám unottan Herr Müller és visszafordult a táblához.
A többiek halkan nevetgéltek, Angel és Emily pedig értetlenül figyeltek engem. Csak legyintettem és inkább csendben visszaültem a helyemre.
Mindvégig Bill volt az. Egész idő alatt. Én meg teljesen idiótát csináltam magamból. Pontosabban ő belőlem. Ha eddig azt hittem, nem lehet borzalmasabb ez a nap, hát tessék, itt az élő példa, hogy mégis.
Az egyik részem azt mondta, hagyjam annyiban a dolgot, de az a makacs és sértett énem minden erővel dobolt a fejemben, hogy csináljak valamit. És mint ahogy az lenni szokott, én az utóbbira hallgattam.
Dühösen fordultam Billhez, akin most először láttam félelmet. Az is lehet, csak megjátssza magát. Ezek után már egyáltalán nem tudom megítélni. De nem is akarom.
- Mond, egy kicsit sem szégyelled magad? - beszéltem hozzá a lehető leghalkabban, bár amilyen mérges voltam, elég nehézkesen ment.
- Nem értem, miért kellene. - nyerte vissza egyből az erejét.
- Ezt meg hogy értsem? - szűkült résnyire a szemem.
- Te voltál az, akinek nem esett le, hogy én vagyok. Ne engem hibáztass, amiért túlságosan hülye vagy. -mondta szárazon.
- Hogy te mekkora gyökér vagy! - akadtam ki teljesen és még mielőtt bármit is mondhattam volna még, megszólalt a csengő. Talán pont az ő szerencséjére.
Ekkor meggondoltam magam és inkább kiviharzottam a teremből, magam mögött hagyva a kíváncsi tekinteteket.
Ha jobban belegondolok, még jobb is, hogy Bill felhúzott és kimentem. Ilyenkor a teremben lévő diákok mindig odasereglenek az új jövevényhez, mint amikor az óvodába új játék jön és mindenki azzal akar játszani. De ez a hirtelen jött érdeklődés, pont olyan hirtelen el is tűnik.
Mivel nem akartam úgy érezni magam, mint egy kihalás szélén álló állat, aki fő attrakcióként bármikor megtekinthető, nem is mentem vissza. Legalább kitisztul a fejem.
Ezt a lépésemet viszont elhibáztam, mert a folyosón fürkésző és folyton figyelő tekintetek szinte égették az egész testem, amitől csak még frusztráltabb lettem.
Úgy döntöttem, megkeresem a legközelebbi mosdót és ott elbújok csengetésig. Csakhogy amint megindultam az embertömegben, már bele is ütköztem valakibe. Mikor felnéztem, ijedten hőköltem hátra, mert Tom volt az.
Nem tudtam, mire számítsak tőle, elvégre Billel ikrek lennének, és úgy tudom, akkor hasonlítanak is valamilyen szinten. Még ha külsőleg nem is. Így az első gondolatom az volt, hogy gyorsan kikerülöm és eltűnök a szeme elől, amilyen gyorsan csak lehet.
- Bocs. - hajtottam le a fejem és már el is indultam, de ő a csuklómnál fogva megállított.
- Nem téma. Te miért nem a teremben vagy? - érdeklődött úgy, mintha nem látta volna, mi történt a teremben.
- Nem bírom a tömeget. - vontam vállat.
Mosolyogva felvonta az egyik szemöldökét.
- Itt is elég nagy a tömeg.
- Oké. Akkor a körülöttem lévő felhajtást nem bírom.
- Itt is mindenki veled van elfoglalva. - mutatott a körülöttünk elmenő diákokra , akik valóban engem néztek és néha még össze is súgtak.
Ránéztem és láttam rajta, hogy csak szórakozik, vagyis direkt csinálja. Mintha Billt látnám. Bár Tomban nem volt meg az a gúnyos hangnem, ami az öccsében.
- Látom jól érzed magad. - eresztettem meg egy mosolyt.
- El sem tudod képzelni, mennyire. - vigyorgott.
- Na ne mond. De szerintem, téged is megbámulnak. - kaptam el pár lány pillantását, akik úgy áhítoztak Tomra, mint egy pohár vízre aszály idején.
- Áhh ez csak a hírnév része. Megszoktam. - legyintett. - Na gyere, menjünk máshova, mielőtt te lennél túl népszerű a folyosón.
Azzal pedig magával vitt, esélyt sem adva a tiltakozásra.
A folyosó legvégére vezetett, be egy sarkon, ahol nem tartózkodott egy lélek sem. Értetlenül pislogtam rá és nem tudtam sehová sem tenni, miért hozott magával.
- Mit akarsz tőlem?
- Ne parázz, semmi rosszat. Csupán az öcsémről lenne szó. - próbált megnyugtatni.
- Mi van vele? - kérdeztem kurtán.
Miért akarna velem pont a testvéréről beszélni? Aligha tudhat arról, mit csinált Bill. Legalábbis én azt feltételezem, nem mondta el neki, hogy álruhába bújt és valaki másnak adta ki magát nekem. Bár nem lepődnék meg semmin.
- Nézd én tudom, mit csinált.
- Azt mondod? - forgattam a szemem.
- Figyelj, valószínűleg nem a legokosabb ötlet, hogy én most itt dumálok veled. - utalt arra, kicsoda. - De jobb ha tudod, az öcsém általában nem ilyen. Sőt, sokkal inkább olyan, mint valami jótét lélek.
- Hát nekem ez eddig nem tűnt fel. - nevettem fel harsányan.
- Gondoltam. - mosolygott. - Mostanában megőrjítik a rajongók és azt hiszem téged pécézett ki, hogy levezesse valakin a mérgét.
- És ezt miért mondod el nekem? - méregettem gyanakvóan.

- Mert rendes lánynak tűnsz és hiába a testvérem, nem szeretem az igazságtalanságot.

Már épp válaszoltam volna, de ebben a pillanatban megszólalt a csengő, aminek most egy kicsit sem örültem. Nagyrészt Bill miatt, és hogy megtudjam Tom mit akart ezzel az egésszel. A maradékban Mr. Morcos vette el a kedvem.
Bárhogy is igyekeztünk, nem értünk be időben, a tanár ugyanis percre pontosan a teremben várt.
- Valamiért nem lep meg, hogy az órát sem ismeri, Hilton kisasszony. - gúnyolódott Herr Müller, teljesen figyelmen kívül hagyva, hogy Tom is elkésett, nem csak én.
A kikívánkozó véleményemet ezúttal magamban tartottam és egy szó nélkül leültem a helyemre. Szigorúan csak magam elé néztem és megpróbáltam csak az órára figyelni, bár így is éreztem Bill tekintetét a testemen.
Ahogy az előző órában is történt, Bill valamiért most is elkezdett radírral dobálni, pedig azt hittem, hogy az előbbiek után legalább egy kicsit észreveszi magát. De most is rosszul számítottam. Ám ezúttal nem akadtam ki, nem is törődtem bele, hanem én is visszamentem oviba és elkezdtem radír darabkákkal dobálni. Ha ő így, akkor én úgy.
Sikerült pont az orrát eltalálnom, amitől eléggé felvidultam, főleg mert már tele volt a haja radírral, így úgy festett, mint valami pettyes labrador. A dobásom miatt elmosolyodott, de ez most egy őszinte mosoly volt.
Óra végéig igazából tökéletesen elvoltunk ezzel, és egy kis időre elfelejtettem, mennyire utálom Billt.

***

Szünetben végre beszélgettem a lányokkal. Megbeszéltük azt ami eddig történt, hogy miért rohantam ki előző szünetben a teremből és hogy az osztályfőnökünknek mi ez az ültetéses ostobasága. Angel és én belenyugodtunk a helyzetünkbe, Emily meg szinte szárnyalt a boldogságtól, amiért Tom mellett ül, ugyanis olyasmikről tud vele beszélgetni, amikről velünk nem. Ezt teljesen rendben is találtuk, hiszen mindhármunknak más a stílusa, meg amit szeret, így egyértelmű, hogy felvillanyozza az embert, ha egy hasonló érdeklődéskörrel rendelkező személlyel folytat eszmecserét.
Arról is szó esett, ami a mostani órán történt. Furcsállták is, hogy most egy vita nélkül ültem Bill mellett. Én sem tudtam a miértjét. Az is lehet, ez volt nála a bocsánatkérés.
A következő óránk matek lett, bár az első tanítási napot tiszteletben tartva, nem csináltunk semmit Frau Gilberttel, aminek személy szerint nagyon örültem. Mégis ki az, aki szereti a matekot? Blahh.
Szóval lényegében azt az utasítást adta ki, csendben foglaljuk el magunkat. Szerencsére engedélyezte, hogy elüljünk oda, ahova szeretnénk, így nem kellett kínos perceket Billel töltenem.
Amíg a lányokkal voltam, néha Billékre esett a pillantásom. Elmélyülten diskuráltak, és úgy tűnt, mintha Tom kioktatná. Meglehetősen szokatlan látványt nyújtott, ahogy a mindig laza srác prédikál a kisöccsének, aki bűnbánó arckifejezéssel válaszolt neki. Pont ekkor összetalálkozott a tekintetünk, de gyorsan el is kaptam, nehogy a későbbiekben még megjegyzést tegyen.
A laza matek után már csak egy tesi volt hátra, mert az első tanítási napokon általában a tanárok se szeretnek tanítani. Kivéve az osztályfőnököt.
Az órának kivételesen adtam egy esélyt és nem lógtam el, úgy ahogy az előző iskoláimban szoktam. Legalábbis felmérem, milyen tanárral állok szemben. Szóval teljes harci díszben- tesicuccban-  jelentem meg az órán a többiekkel együtt.  
Hármunk közül csak Emily lett izgatott, ami nem csoda, mert valamilyen beteg módon imád sportolni. Mi Angellel..nos, nem igazán rajongunk érte, de elviseljük valahogy.
A tesitanárunk Herr Becker , meglepő módon egész rendesnek tűnt. Csak három kört kellett futnunk, utána pedig megengedte, hogy a lányok röplabdázzanak, a fiúk pedig focizzanak.
Tudom, nem szándékosan választotta szét a nemeket, de számomra ez olyan volt, mintha az ég megint szeretne és végre megkímélne Billtől.
De ha már a fiúkról van szó. Attól függetlenül, hogy a világ legrosszabb helyére küldeném Billt, sajnálatos módon nem tudta elkerülni a figyelmem, hogy Ő és Tom, tényleg jól néznek ki tornacuccban. Ó és egész tűrhetően játszottak. 
Persze én se vagyok teljesen béna tesiből, de ha úgy adódik, elkerülöm. És amennyire kétballábas szoktam lenni, jobb is. De ezen az órán csodával határos módon elkerült a balszerencse és egész jó voltam. Még pontot is sikerült szereznem a csapatomnak.  Ennek egyedül csak Emily nem örült, ugyanis ő a másik csapatban játszott. Így felébresztettem benne a versenyszellemet és ezerrel csapkodta vissza a labdát, mi pedig inkább menekülőre fogtuk dolgot.
Játék közben viszont feltűnt, hogy 3 nagydarab srác engem néz. Ők nem fociztak a többi fiúval, csak ültek a padon. De a tanár sem szólt rájuk emiatt. Biztos ők itt a helyi vagányok. Mindenesetre nem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget a bámulásuknak és inkább tovább játszottam. Megszoktam ha néznek.
Az óra végeztével mindenki elment átöltözni, utána pedig haza. Charlie tudta, hogy mikor fogunk ma végezni és hazavitt minket. Út közben megkérdezte mi volt ma velünk, hogy tetszik az iskola. Jó tinédzserekhez híven mindhárman azt feleltük, hogy jól. Nem hitt nekünk, de nem is faggatózott. Jobb is ha nem tud a diktátor osztályfőnökünk furcsa ülésrendjéről, illetve arról, hogy Bill nem normális.
Ha összegezném a mai napot, első napnak borzalmasnak mondanám. Csak remélni tudom, hogy majd ennél jobb lesz.