3.fejezet: Különleges vendégek

3.fejezet.

Emily részéről:

Különleges vendégek

Kicsit rosszul éreztem magam, hogy titkolóznom kellett a lányok előtt, de Sarah néni és apu azt mondták, szeretnék, ha totálisan meglepődnének. Részemről semmi akadálya, hisz nem mindennap adódik meg az emberrel , hogy a banda, akiket bírsz - legalábbis két tagja - pont veled szemben lakik és ráadásként még ebédelni is átjön hozzád a családjával. 

Még én is egy kicsit felvoltam ettől pörögve , pedig nem hallgatom az együttest. Inkább Limp Bizkit.

Apuék épp akkor nyitották ki az ajtót, mire odaértem hozzájuk. Négy ember lépett be a házba. Egy férfi, egy nő és két fiú. 

A férfi olyan 40 év körüli lehetett, sötétbarna hajjal, barna szemekkel és business szakállat viselt. A hölgy szerintem azonos korban lehetett vele, vállig érő festett vörös haja, barna szeme és teltebb, de nőies testalkatától kedvesnek és fiatalabbnak látszott. Ők mutatkoztak be előbb, így megtudtam, hogy a férfit Gordon Trümpernek, a nőt pedig Simone Kaulitz Trümpernek hívják.

Utánuk jött a két fiú, akiknek az arca annyira hasonlított, hogy valószínűleg ikrek lehettek, de nem is különbözhettek volna jobban. 

Az egyiknek félhosszú fekete haja volt a végén szőke melírokkal és barna szemét feketére sminkelte. A szemöldökében láttam egy piercinget is és mintha egy kicsit magasabb lett volna a másiknál. A ruházata amúgy totál úgy festett, mint Ravené, csak ő fiú volt. Én legalábbis így tudnám csak jellemezni. A testvére pedig a raszta szőkésbarna frizuráját a hip-hop sapkája alá dugta. Szintén barna szemű, csak a pc-je neki az alsóajkában csüngött. Ezen kívül pár számmal nagyobb ruhákat hordott, épp csak nem estek le róla.

Tulajdonképpen elég helyesnek mondanám őket, de ha választanom kéne, inkább a rasztás gyerek. Talán a stílusa miatt.

-Szia. Bill vagyok. - nyújtott kezet barátságosan a fekete srác.

-Szia. Én meg Emily. - fogadtam el, bár túl hivatalosnak találtam a kézfogást. Nagyjából egykorúak vagyunk, nem?

- Helló. Tom vagyok. - üdvözölt a másik, és megkönnyebbültem, hogy ő már nem fogott kezet velem.

- Értem. Örülök, hogy megismerhetlek titeket. 

Amíg  mi bemutatkoztunk, feltűnt, hogy a felnőttek elpárologtak az előszobából. De pánikra semmi ok,hallottam, hogy nevetgéltek az ebédlőben valamin, ami csak a felnőtteknek poénos.

- Öm, nem akarok illetlen lenni,de feltűnt, hogy eltérnek a vezetéknevek . - zökkentett ki Bill az előbbi agyalásból.

- Ja, hát Sarah néni nem az anyukám. Apám pár évvel ezelőtt vette el és így lett két testvérem is. - meséltem boldogan, de aztán eszembe jutott egy késő esti vita a szüleim közt és rögtön elment a jókedvem. 

Ezt valószínűleg nagyon lehetett látni a képemen, mert Tom egyből oldalba bökte a testvérét.

- Bocs. Szeret kérdezősködni.

- Áhh, semmi gond. Már rég volt és sokkal jobb így. - nevettem és gyorsan témát váltottam. - Amúgy ti akkor a Tokio Hotelben játszotok?

- Igen. Miért?

- Csak érdekelt. -legyintettem és már kezdtem kínosan érezni magam, hogy csak én vagyok velük. -Amúgy akkor szerintem én megyek is szólni az ikreknek

- Ikreknek? - hökkent meg Bill.

- Ahham. Nagyon aranyosak és nem tudják, hogy ti vagytok itt. - itt lelasítottam. - Igazából a rajongóitok.

Meglepődtek, de Billnek a rajongó szó hallatán elkomorult a tekintete.

-Persze nem fognak titeket lerohanni. Tök normálisak, csak bírják a zenétek. - próbáltam kimenteni gyorsan a helyzetet.

Bill látszólag fellélegzett egy kicsit, de Tomon láttam, hogy még zavarja valami. 

- És te...nem vagy rajongó?

- Ne haragudjatok, de a ti zenétek nem az én stílusom.

- Akkor mit hallgatsz? - kérdezte Bill.

- Leginkább hip-hop-ot.

- Végre valaki, akivel tudok beszélgetni erről. - nevetett Tom, amire csak vigyorogtam.

Kicsit boldoggá tett, hogy találkoztam valakivel, aki bírja azt amit én, főleg, hogy egy egész jóképű srácról van szó. De itt szerintem meg is állok, mert ez a jóképű srác ahogy tudom Raventől, nagy szoknyavadász hírében áll. Nekem meg nincs kedvem trófeának lenni. Az első legyen igazi, nem?

- Emily,  gyere ide egy kicsit, kérlek! – hallottam Sarah néni hangját.

- Máris! - feleltem, majd a fiúkra néztem. – Ha akarjátok, megvárhatjátok a lányokat, vagy gyertek ti is az ebédlőbe.

- Rendben. Köszi. 

Csak bólintottam és már ott is hagytam őket. Közben gyorsan elővettem a telefonomat és írtam Ravennek, hogy már lejöhetnek, mert én nem tudok felmenni szólni. Úgy hiszem, így jobban megfognak lepődni, mintha személyesen szóltam volna. Haha.