2.fejezet:
"Látom, nagyon jól érzitek magatok."
Charlie aztán végre kinyitotta az ajtót, mi pedig izgatottan léptünk be a házba. Ha a ház
külseje lehengerlő volt, akkor a belseje hihetetlen.
Az előszobába
érve egy hatalmas műkristályokból álló csillárzuhataggal találtam szembe magam,
ami az emeletről lógott le. Mézaranyszíne miatt a rásütő fénytől úgy
csillogott, mintha ezernyi gyémánt csüngött volna rajta.
A
vajszínű falak két oldalán szimmetrikusan lógtak olyan festmények, amelyek egy
gyönyörű tájat ábrázoltak. Észrevettem, hogy a bejárati ajtó mellett egy
világosbarna fogas helyezkedett el, arra várva, hogy valaki felöltöztesse
nemrég levetett kabátjával.
Előrébb
araszoltam a helységben és bár nagyon szemezgettem a cseresznyefa barna lépcsővel
- amin több ember is kényelmesen felbaktathatott volna egymás mellett-, megláttam,
hogy az előszoba jobb és bal oldalán is boltíves kapuk vannak, amik új
helységekbe engedtek betekintést.
Úgy
gondoltam, előbb jobbra indulok el, de nem vártam, hogy egy nappali is
megakaszthatja a lélegzetem.
A
hatalmas fekete LCD TV volt az első, amit először megpillantottam, hiszen
annyira látványosan helyezték el a középpontban, hogy lehetetlenség lett volna nem
észrevenni. Két mahagóni könyvespolc fogta közre, amiken ezernyi könyv
sorakozott pár dísztárggyal kiegészítve. A Tv előtt egy
lekerekített sarkú, üvegből készült kávézóasztal foglalt helyet, alatta pedig
egy kisebb arte espina szőnyeg melegítette fel a kisasztal lábait.
Természetesen a kávézóasztal előtt egy barna bőrkanapé terpeszkedett, két
oldalán egy-egy fotellel. Utólag feltűnt, hogy a szoba egyik végében van egy
ajtó, amely mögött egy vendégek részére fenntartott kis fürdőszoba bújt el.
A helység egyszerre árasztott magából nyugalmat és
szórakozási lehetőséget. Már jó előre láttam, hogy kellemes perceket fogok
tölteni itt könyvek és videojátékok társaságában.
A másik szobát is megnéztem, ahol egy tágas ebédlő
volt tulajdonképpen. A hatalmas ebédlőasztalnál akár 10 ember is elfért és
nyugodtan megcsodálhatta az asztal fölött lógó kristálycsillárt. A sarkokat
növények, míg a falakat dísztárgyak és keretbe foglalt családi fotók tették
élettel telivé. A képeken természetesen mi voltunk, de apa nem volt rajtuk. Azt
hiszem anyáék így akarták elkerülni a közeljövőben vendégségbe érkező emberek
kérdezősködését a sanyarú múltunk után. Ez kissé elszomorított, de úgy
gondoltam, a mai napon nem engedem meg magamnak a keserűséget. Így inkább
csillogó szemekkel vettem szemügyre az ebédlőből nyíló konyhát, ahol sosem láttam még
a konyhai felszerelésekből többet. A fémszürke tárgyakat világoskék falak és a
gáztűzhely mögött lévő tág ablak próbálta feldobni. A konyha közepén a
pultszerű asztal fiókjaiban éles tárgyak és finomságokat készítő kellékek
rejtőzködtek. Mivel bárszékeket raktak a pulthoz, így az egész olyan benyomást
keltett, mintha egy főzőműsorba csöppentem volna.
-
- Komolyan, ez a ház eddig valami
hihetetlen. – szólalt meg Angel, mikor Emilyvel beért a konyhába.
-
- És még van egy emelet. – esett
gondolkodóba Em.
Összenéztünk a lányokkal, de nem kellett semmit sem
mondanunk a másiknak, mert a következő pillanatban szinte rohantunk fel a lépcsőn.
Anya és Charlie pedig elégedetten figyelték, ahogy izgatottan szedjük
kettesével a lépcsőfokokat.
Az emeleten négy ajtót pillantottunk meg, de a jobb
szélsőről valahogy sejtettük, hogy a felnőtteké, mert gyanúsan elkülönült a
többitől.
- -
Lányok, a bal szélső Raven szobája, a
mellette lévő Angelé, a tiéd kincsem pedig Angel mellett van. – szólt fel
Charlie, mielőtt anyuval a nappaliba mentek volna telefonálni a költöztetőknek.
Hiába van valakinek egy nagymenő cége, attól még ugyanúgy kibabrálhat vele egy
nyomi költöztető. A pénz tehát nem minden.
Mindhárman odaálltunk az ajtónk elé, de még nem nyitottunk be.
-
- Oké, akkor menjünk be háromra. - nyúltam
a kilincsért.
-
- Egy…- kezdte Emily.
-
- Kettő…- nyomta le a fogantyút Angel.
- -
Há..- kezdtem, de mielőtt
végigmondhattam volna, már benn is voltunk.
Pillanatok alatt felmértem az egészet, de olyan
csodálatos volt, hogy szemügyre kellett vennem mindent a szobában.
Kellően tágas helyiség, a falakat antik mintákkal átszőtt
skarlátvörös bársonytapéta fedte, rajtuk pedig ott díszelgett már pár kedvenc
együttesem posztere. Hollywood Undead, Tokio Hotel, Asking Alexandria, Three
Days Grace és még sok más.
Az ajtóval szembe nyílott egy üvegajtó, ami egy
kisebb erkélyre engedett kimenetelt. Ezen ajtónak két oldalán ablakok voltak, az egyik alatt egy kis pihenő állt és bordó párnácskák feküdtek rajta.
A szoba bal oldalán, középen, pontosabban a falnál,
egy baldachinos ágy foglalt helyet mélyvörös selyemtakaróval és olyan puhának tűnő
párnákkal, melyekben kedvem lett volna elveszni.
Az üvegajtó melletti jobb oldali ablakon át besütő
napsugarak egy sötétbarna íróasztalon lejtettek táncot, melynek teteje még üresen
várakozott.
Az íróasztalhoz közelebb lévő szoba sarkában pedig
egy (ahogy elnéztem) újonnan szerzett elektromos gitár állt, mintha csak arra
várt volna, hogy valaki a kezébe kapja és unásig játsszon rajta. Mellette
persze még volt bőven hely, gondolom anyuék szándékosan hagyták így, hogy az
akusztikus gitárom is elférjen, amit majd a költöztetők hoznak egyik nap.
Ezt persze már alig vártam, hiszen imádok rajta
játszani, még ha csak hobbi szinten is. Igaz, Angellel meg Emilyvel már gondolkodtunk
egy saját bandán, hisz a húgomnak gyönyörű hangja van, Emily pedig a dobokhoz ért
nagyon. Próbáltunk embereket beszervezni, ám sosem
maradtunk olyan sokáig egy helyen, hogy az álmunkból legyen is valami. Egy
szinten fel is adtuk, de sosem lehet tudni mi fog várni ránk ezen a helyen,
nem?
Elléptem a gitártól és bementem a szobámból nyíló fürdőszobába is, ami elég
tágnak mondható és majdnem leesett az állam, ugyanis a fürdőkád és a zuhanyzó
egybe volt építve, de olyan luxuskivitelben, amilyet még nem láttam. Jézusom,
még telefonálni, meg rádiót is lehetett hallgatni ott. Habár nem értem, mi
szükség van ilyesmikre fürdés közben, de valaki biztos odavan az ilyenekért.
A személyes tárgyaim sem a fürdőben, sem a szobában
nem voltak, így úgy gondoltam megnézem a többieket.
Csakhogy mielőtt még az ajtóig eljutottam volna,
megakadt a szemem az ágy mellett álló, széles fekete kétszárnyú ajtón. Kíváncsi
voltam mi van mögötte, így kinyitottam.
Tulajdonképpen egy beépített szekrénynek felelt meg
és különféle polcoknak adott helyet, akasztós rudakkal kiegészítve. Azt
gondolnánk, ha az ember költözik, a bútoron kívül alig van valami a házban. A
szekrényben viszont pár olyan ruhadarab lógott, amiket még életemben nem hordtam
és nem is láttam.
Az árcédula még rajtuk fityegett, de az árat úgy
átfirkálták rajta, hogyha akarnám, se tudnám megmondani, mennyibe kerültek.
De az egyiken észrevettem egy cetlit is, amin az
alábbi állt:
„Új házhoz, új ruha. Remélem, tetszenek majd. ;) „
Charlie
Megmosolyogtatott ez a kedves gesztus. Szomorú
vagyok, hogy elment apa, de Charlie jó helyen és jó időben lépett be az
életünkbe. Egy mostohaapát általában sosem szeretnek az anya gyerekei, de úgy
hiszem, annak valami nagyon komoly oka is van.
Charlie viszont más. Sose bántott minket és sosem
akart az apánk helyébe lépni. Inkább volt a barátunk. Ha Angel meg én
vitatkoztunk anyuval, igyekezett mindig pártatlan maradni és többnyire nem
fültanúja lenni a balhéknak. Ott volt velem akkor is, mikor majdnem
tönkretettem az életemet. Abból a borzalomból még Angel sem tudott kirángatni.
Csak Charlienak sikerült. Azt hiszem, azóta tekintek rá úgy, mint pótapára.
***
Amint sikerült magamhoz térnem, megnéztem Angel és Emily szobáját is.
Gyönyörűen festettek és tökéletesen illett a személyiségükhöz.
Angelé a tengerparti stílust ütötte meg és olyan
nyugalmat árasztott, hogy amikor beléptél azt hihetted, tényleg a tengerparton
vagy. Bodzaszínű falaihoz a homokszínű bútorok tökéletesen illettek,
melyeken kagylók szóródtak szét, akárcsak a baldachinos ágya oszlopain, melyen
kék selyemtakaró virított. És természetesen volt egy hatalmas könyvespolca,
mely még üresen állt, de tudtam, hogy Angel könyvei így is alig férnek majd el
rajta. Könyvmoly a drágám.
Emily szobájának pedig olyan könnyed kisugárzása volt,
hogy kedvem lett volna nekem is lelazulni. Egész egyszerűen nézett ki a
cseresznyefa bútorokkal és Vela-s olasz ággyal, melyen aranyszínű selyemtakaró
és krémszínű párna díszelgett. Az ágya előtt meg rendelkezett akkora térrel, hogy a
hip-hop táncát gyakorolni tudja, hiszen az hozzátartozott az életéhez.
Mint kiderült, Charlie az ő szekrényeikbe is
helyezett el új ruhákat, hasonló tartalmú cetlivel ellátva. A kis sunyi.
-
- Nahát, valami hihetetlen ez a ház. - csodálkoztam a nappaliba menet.
- A végén még kiderül, hogy Narnia is el van benne rejtve.
-
- Nem csodálkoznék rajta. – nevetett
Angel.- Biztos sokat fáradoztak vele. A hálóinkkal legalábbis.
-
- Jaj, főleg az az ágy csajok! –
lelkendezett Emily. – Én azt hittem kinyúlok tőle, olyan kényelmes.
-
- Valljuk be, te általában mindentől
kinyúlsz. – gúnyolódtam nevetve, ugyanis felrémlett, szinte mindenre ezt a
kifejezést használja.
- -
Aha, te meg majd tőlem. – dobott meg egy párnával, ami pont a képemen landolt. Ezen persze a hasát fogva elkezdett
röhögni, de olyan idétlenül, hogy Angelből is kitört a nevetés.
-
-Ezt. Most. Visszakapod. – fogtam meg a
párnát és igyekeztem a fejére célozni. A fejét ugyan nem, de a mellkasát
sikerült eltalálnom.
És akkor elkezdtük
egymást dobálni párnával. Mással nem mertük, hátha összetörünk véletlenül
valamit. Angel mindez alatt ügyet sem vetve ránk olvasott.
- -
Látom, nagyon jól érzitek magatok. –
lépett be a nappaliba anyu Charlieval együtt.
Pont akkor pillantottak
meg minket, amikor a földön feküdtünk és Emily – közben rajtam ült – a kezében
tartott párnával akart „püfölni”. Khm. Szóval ő állt nyerésre.
-
- Ilyenkor elgondolkodok, hogy mi tényleg
egy vér vagyunk-e. – intézte hozzám szavait Angel, de egy másodpercre sem
pillantott fel ez alatt a könyvéből.
-
- Na, olyan gonosz vaaagy. Pedig ő
kezdte. – mutattam Emilyre, aki győzelemtől ittas fejjel még mindig rajtam trónolt.
Úgy gondoltam, itt az
ideje változtatni a helyzetemen, és amikor úgy láttam, Emily kellőképpen
anyuékkal foglalkozik, gyorsan megfogtam a derekát és egy nagy lendülettel
ledobtam magamról. Őt ez persze nem árasztotta el túlzott boldogsággal.
- -
Na, végre! Szabadsááág! – örvendeztem.
- -
Most az egyszer megkíméllek. – húzta fel
az orrát Em és a párnájával együtt visszaült a fotelbe.
-
- Mily nagylelkű vagy. – ültem én is le.
Emily csak vállat vont és kinevetett.
-
- Most hogy végre befejeztétek a
kakaskodást, végre megkérdezhetem, anya, mikor jön meg a többi holmink? –
csukta be a könyvét Angel.
-
- Mint azt láthattátok, hívtuk a
szállítókat, de azt mondták, csak holnap jönnek. És akkor is csak a felét
hozzák. – közölte anya.
-
- Az a jó hír viszont, hogy a másik fele 1
nappal később jön.
- -
És ebben mi a jó hír? – értetlenkedett
Emily.
-
- Mert 1 hét múlva akartak csak jönni. De
sikerült rábeszélnem őket. – húzta ki magát büszkén Charlie.
-
- Áhh, a híres „Charlie befolyást”
alkalmaztad mi? – nevettem.
-
- Persze. – nevetett ő is.
Tudniillik, Charlie nem
véletlenül tart ott a szakmájában ahol most. Valami hihetetlenül jó képessége
van az emberek meggyőzésében. Ha valaki azt mondja, nem szereti a brokkolit,
hidd el, addig-addig mondja neki, hogy a brokkoli jó és finom, hogy az az ember
biztos meg fogja enni. Vagy legalábbis kóstolni. Azt hiszem, valahogy
így jutott el ilyen messzire. És piszkosul sikeres is benne.
-
- Hát, akkor, ha már így alakult, teszek
egy sétát ebben a városban. – álltam fel egy idő után.
Csak bólintottak, de
nem jöttek velem. Nem bántam. Szeretek egymagam felfedezni dolgokat, sőt, még
izgalmasnak is találom. Olyan, mintha csak egy Hidden Objectes játékkal
játszanék, hisz ott is fel kell deríteni egy adott terepet és alaposan
megvizsgálni egy helyszínt ahhoz, hogy találjunk is valami értékeset. És
bármilyen unalmasnak is tűnt ez a város, mégis volt benne valami érdekes.
Azért magammal vittem a
telefonomat is, hátha keresnek, vagy történik valami. Jobb az elővigyázatosság.
A neten kicsit
utánanéztem, milyen látnivalók vannak Grauschleierben. Tulajdonképpen nem sok.
A főtéren van egy szép kolostor, ami gótikus stílusban épült, még az 1200-as
években. Maga a tér is szépen ki lett alakítva, mert a kolostor előtt egy nagy
pavilon van, mely körül padokat és növényeket helyeztek el dísznek, pár
emléktáblával. De csak ennyi. Meg van pár kisebb játszótér meg üzlet is, és
vége. Nincs más. Azt hiszem, Magdeburg lenne az igazi a sétáláshoz. De ott
körülnézni, most nincs elég időm. Viszont a kolostort lehet egyszer lerajzolom.
Már kezdett besötétedni,
így úgy döntöttem, inkább hazamegyek. Ahogy sétálgattam, feltűnt, hogy a saját
lépteimen kívül még valaki más cipőjét is hallottam kopogni. Ezt elsőre nem is
találtam furcsának, hiszen más is sétálgathat az utcán, nem csak én. Csakhogy ezek a léptek, pont olyan ritmusban haladtak, akárcsak az enyém és egy pillanatra sem
halkultak el. Azt hihettem volna,
pont arra van dolga, amerre én is tartok.
Na de anyukám nem egy naiv kislánynak
nevelt engem, így úgy határoztam a következő sarkon befordulok balra, mert arra
is meglehet közelíteni az utcánkat. Nos, ahelyett, hogy
megnyugodhattam volna, inkább elkezdtem parázni, mert a lépteket ugyanúgy
hallottam mögöttem. Gyorsan hátranéztem és
sajnos pont azt láttam, amitől féltem. Egy kapucnis alakot, fekete ruhában, aki
olyan magasra nőtt, hogy Góliát is megirigyelhette volna. Ezek után egy percig
sem gondolkodtam, csak futásnak eredtem, ahogy tőlem tellett. Nem néztem se
jobbra, se balra, csak minél messzebb akartam kerülni a férfitól. A
lélekszakadva történő rohanásom azonban azt eredményezte, hogy észre sem vettem
az előttem álló akadályt. Természetesen neki is mentem és sikerült fel is
borítanom. A gond ezzel az volt, hogy nem egy tárgyat, hanem egy embert löktem
fel. Pontosabban egy srácot.
-
-Nagyon sajnálom! Nem vettelek észre. Ne
haragudj! – segítettem fel.
-
-Semmi baj. Előfordul. – szólalt meg
kissé rekedtes hangon.
-
-És jól vagy? Nem lett semmi bajod? –
aggódtam, mert nagyon utálom, amikor valaki az én bénázásom áldozatául esik.
- - Dehogyis. Ezt inkább nekem kéne
megkérdeznem. – nevetett és ezzel láttatni engedte szinte tökéletes fogsorát.
Feltűnt, hogy a srác
sültös sapkát hordott és a hosszú fekete haját, melynek végeit szőke melírcsíkok borítottak, összecopfozva rejtette alá. Ezzel nincs semmi baj,
csak a srác napszemüveget viselt, mikor nap már nem volt sehol.
-
- Áhh ez velem kb. mindennap megesik. –
pirultam el. – Amúgy látsz te abban a szemüvegben? Elég sötét van.
A mosolyát abban a
pillanatban mintha elvágták volna. Zavarba jött a kérdésemtől és a tarkóját
kezdte masszírozni hirtelen.
- -
Ohh, el is felejtettem, hogy rajtam van.
– vette le, de elfordította a fejét. Hm.. érdekes.
-
-Értem… Akkor én megyek is.. Még egyszer
bocs, hogy fellöktelek.
-
- Tényleg semmi baj. –nézett rám hirtelen,
de gyorsan el is kapta, mintha nem szabadott volna rám néznie.
Túl sötét volt ahhoz,
hogy az arcát láthassam, de elég világos, hogy a szemeit egy pillanatra igen. Mogyoróbarna, de még sosem láttam ennél szebb árnyalatban. Sajnos az íriszében megbúvó
mélységeket nem láthattam, de ez is bőven elég volt ahhoz, hogy nyomot hagyjon bennem.
-
- Rendben. Hát akkor, szia. – köszöntem
el.
-
- Szia.
Két külön irányba indultunk el. Én haza, ő pedig tovább. De ahogy elváltam tőle, semmi máson nem tudott járni az
agyam, csak azokon a szemeken. Még azután is, hogy otthon elmeséltem
mindenkinek azt a gyanús alakot. Természetesen nagyon megijedtek és megkértek,
hogy egy darabig inkább ne sétálgassak sötétedéskor egyedül.
Angel még azt is mondta, hogy mindenhova követni
fog, Emily pedig mindenkit leüt, aki csak egy picit is gyanús neki. Ezen aztán
elkezdtünk nevetni, mert vicces volt elképzelni, ahogy Emily mindenkit
terrorizál.
Később aztán elköszöntem mindenkitől és felmentem a
szobámba. Ám ahelyett, hogy lefeküdtem volna, az egyik utazótáskámból, amibe a
legfontosabbakat pakoltam, előhalásztam a vázlatfüzetem ,meg ceruzáim és
elkezdtem rajzolni.
Először csak vonalak, majd firkák. Egy kis satírozás
itt, árnyékolás ott és már a végéhez is közeledtem a munkámnak, habár fogalmam
sem volt mennyi ideje csinálom.
Végül megkaptam a fejemben látott képet. Egy
fekete-fehér szempárt, melyből még hiányoztak a színek, hisz azokat a gyönyörű
árnyalatokat nem sikerült látnom.
Ha mégis újra látnám, talán be tudnám fejezni. De
egyelőre ilyen marad. Befejezetlen.
***
Másnap délelőtt miután végeztem a reggeli
teendőimmel és voltam kicsit a többiekkel, úgy határoztam, tovább olvasom az
utazás alatt félbehagyott könyvemet. De épphogy csak sikerült elolvasnom pár
oldalt, amikor anya benyitott a szobámba.
-
- Drágám, bocs, hogy zavarlak, de ma úgy
készülj, hogy dél körül vendégeink lesznek.
-
- Jaj, tényleg! Akkor most te hívtál
szomszédokat? – kérdeztem szinte monoton.
Annyira hozzászoktam a
költözködésekhez, hogy el is felejtettem, hogy vagy anya hív meg pár szomszédot
ebédre, vagy azok hívnak meg minket. Utóbbi eddig csak kétszer fordult elő
ugyan, de örültem, hogy meg akarnak ismerni minket.
Anyám úgy tartja, illik
jóban lenni a szomszédjainkkal, hiszen ha baj van, tőlük a legegyszerűbb segítséget
kérni. Jó, ebben végülis igaza van, de az esetek 2%-ban inkább pórul jártunk,
mint jól.
- -
Igen és azt hiszem, örülni fogsz, ha
meglátod kiket. – mosolygott jelentőségteljesen. Na, most felkeltette az
érdeklődésem.
-
- Vagy mond el most és most fogok örülni. –
alkudoztam.
-
- Tudod, hogy veled mindig jó üzletet
kötni kislányom, de jelenleg nincs semmi amiért elárulnám. – hagyta el édesen
kacagva a szobámat.
Kellett pár perc, mire
magamhoz tudtam térni a beszélgetésünktől. Végül sikerült elkezdenem
gondolkodni. Először is anya nem szokott csak úgy titkolózni. Csak akkor, ha
tényleg valami olyasmiről volt szó, amit meglepetésként szánt. De ez inkább az
ünnepekre vonatkozik, ahol ajándékokat kapunk. De itt emberekről beszélt.
Igyekeztem a
továbbiakban figyelmen kívül hagyni a dolgot, de az alaptermészetemhez
hozzátartozik a mérhetetlenül nagy kíváncsiság, ami addig nem csillapul, míg rá
nem jövök a titokra. És utólag az sem
segített, hogy Emily is tudott a dologról, de nem mondta el, bárhogy
erősködtem. Vigaszdíjként viszont elfogadtam, hogy Angel előtt is ugyanúgy
titokzatoskodtak, nem csak előttem. Csak a húgom inkább annyiban hagyta az egészet
és nekem is azt mondta, nyugodjak meg, hisz csak pár óra választ el a rejtélyes
vendégeink megismerésétől.
Igen, igaza volt, de az
a pár óra higgyétek el, kínkeservesen telt. Mivel a gitárom, meg a többi
személyes holmim csak holnap érkezik, pakolni aligha tudtam. Így felöltöztem,
még sminkeltem is, zenét hallgattam, olvastam és a lányokkal beszélgettem, de
ezt is meguntam.
És amikor végre
meghallottam azt az átkozott csengőt, szinte olvadozó jégtáblaként hullott le
rólam a feszültség.
- -
Jól van, akkor én most lemegyek és
köszöntöm őket. – tápászkodott fel az ágyról Emily. – Csak akkor gyertek le, ha
szólok, légyszi!
-
- Jó, na, csak menj már! – sürgettem,
azzal pedig ott is hagyott minket a szobában.
Szia.
VálaszTörlésÖrültem mikor láttam, hogy felraktad a részt, már nagyon kíváncsi voltam rá. Szerintem jól sikerült, sőt még a részletessége is bőven elegendő. Ennek ellenére szeretnék egy kis építő kritikát is írni. Észre vettem, hogy a megszemélyesítést főként tárgyaknál elég sokszor használtad. Élvezhető ez a fajta leírás, de csak mértékkel. Nem akarok most itt piszkálódni, csak nekem is volt ezzel problémám. ( még iskolában kellett fogalmazást írni és azzal rontottam le a jegyem, hogy a szöveg jelentősen tele volt vele, mármint a tárgyak megszemélyesítésével) itt nem azt értem, hogy a rész hemzsegett tőle, de az olvasásban egy két helyen megzavart. Valamint a szóismétlésre is ügyelj oda, viszont ebből tényleg kevés volt.
Valamint ugye van a történetednél ez a színezős dolog. Láttam az első résznél írtad, hogy így sokkal színesebb, bár ez csak az én véleményem, de kicsit zavaró. Mivel általában ott van a mondat végén ki is mondja. ( mármint ahogy megfogalmazod eleve ), nem akarok belepofátlankodni, mert úgy csinálod amiként neked tetszik. De mint én is blogíró tudok egy két fortély, amit nekem is blogírók mondtak. És ez a színezés és a képek sokasága. Nálad nincs gond a képekkel mert éppen elegendő van belőle. " Azt mondják a képek és színezés sokaságára, hogy megzavarja az olvasót az élményben" ....
Remélem nem sértettelek meg, mindezek mellett élvezhető volt és további sok sikert kívánok az íráshoz. Különben is izgatottan várom a folytatást.
Üdvözlettel: Norah
Szia
TörlésÖrültem, annak amit mondtál és nem sértettél meg vele. Igyekeztem elkerülni a szóismétléseket és úgy megfogalmazni, hogy ne is forduljon elő. Természetesen ahhoz, hogy egy darab se legyen benne, profiként kéne ismernem a magyar nyelvet, de 18 éves fejjel, valljuk be, lehetetlen.
A színezést pedig szeretném a továbbiakban meghagyni. Ezt csak az fogja érteni, aki a művászetek világában él és én szeretek színt adni valaminek, hiszen mindegyik jelentéssel bír. Persze tudom, hogy ez valakit zavarni fog, de valakinek tetszeni is. Ha mindent úgy csinálnánk ahogy másnak tetszik, nem maradnánk egyediek. Ettől függetlenül roppant felvidított amit írtál és köszönöm neked.
Tisztelettel: Lindsay
Ui: Elnézést az elgépelésért. Angol billentyűzet.
Törlés